1 fecske is érzékenyít

Ott volt a betonon, kicsike fekete.

Mostanában rémeket látok.

Valami kidobott sapkát is tegnap elpusztult rigónak hittem (mondjuk nem csak én).

Néha érzékenyülök. Vénülök, lehet, hogy bölcsülök is.

Keresem, ami boldoggá tesz. Ha egy pillanatra is.

Mert kell a boldogságom, mert a nélkül nem is tudom elképzelni. Ha nincs egy picike, akkor kicsit elveszettnek érzem magam. Igazából talán ezek a pillanatok éltetnek.

Kicsike fekete az üres parkolóban.

Kicsike fekete fecske hanyattkázik az üres parkolóban. Gyomrom szorul.

Ám kicsike fekete fecske lélegzik.

Kérdés jön: -Mit akarsz vele csinálni?

Fogalmam nincs. Nincs gyakorlatom madármentésben, tisztelem őket, csodálom őket, és nagyjából rettegek a gondolattól is, hogy megfogjak egyet.

Ráadásul munkaidőben munkahelyen mit lehet csinálni egy feccsel?

Elsőre mondjuk megnézem. Ha lehet, akkor  legalább kiteszem a fűre (komfortzóna kiabál:“Hülye vagy?  Nemmegfogni! Nemmegfogni!), ne a meleg aszfalton, a veszélyes parkolóban legyen, ahol lehúzódni, elbújni sem tud.

Odamegyek, nézzük egymást. Ő piheg, én majrézom. Nincs látható sérülése, kíváncsian figyelget, kicsit lekoccolhatott egy ablakot udvarlás közben és elájult. Óvatosan a tenyerembe billentem és elindulok vele a fű felé.

Gyönyörű kis jószág. Néhány grammnyi tökéletesség.

Kíváncsi, aggódós fekete gombszemek, vöröses torok, kékesfekete hát és evezőtollak, fehér has. Megyek vele néhány métert, mikor villámgyorsan megfordul és kirepül a tenyeremből a fűre. Ott leszáll, verdes egy kicsit, szerintem nem stabil még a rendszer, de nincs értelme elkezdeni üldözni. Remélem pici pihenés után tovább repült.

Itt maradt a tenyeremben a puhasága. 

Mese (Vízkő és teafű)

Zizinél vetítés van.

Nem, nem híradót néz- hallgat, hanem a saját, különbejáratú, szemhéj mögötti moziját figyeli lehajtott fejjel, amíg várja, hogy a forraló végezzen azzal a liternyi vízzel, amit beletöltött.

Úgy döntött, lefekvés előtt még iszik egy teát, meg a nagyobbik gyereknek is csinálni kell, meg van fázva az is agyonra.

Hiába mondja neki Zizi, hogy öltözzön fel, 15 évesen azt gondolja, úgyis jobban tudja. Ráadásul az anyja is állandóan őt zargatja: „Kivan a dereka állandóan annak a gyereknek! Mé‘ nem beszélsz vele? Mé‘ nem parancsolsz rá? Nem lesz ennek jó vége, majd meglátod! Mer‘ mindent megengedsz neki!“

Hát akkor majd meglátja. Úgyis az lesz a vége, hogy majd jól meglátja. Már nem is válaszol, amióta rájött, hogy az anyjának ez fontos. Hogy ott legyen, hogy elmondhassa. Hogy „megmondhassa“. 

A forraló felől nem jön semmi hang, pedig elég régen bekapcsolta már. Odamegy megnézni, be van kapcsolva, de nem világít. Valaki megint kihúzta a konnektorból, biztosan szendvicset csináltak. Bedugja, visszaül, másik mozi indul.

A múltkor elment jósnőhöz. A barátnői lyukat beszéltek már a hasába, megunta, bejelentkezett Igazlátó Jennyferhez, barátnői kedvencéhez. Volt ott minden, csak fekete kakas vére nem.

Bár a szaga mintha…

Majdnem kitolatott, de a buli kedvéért ott maradt. És nagyon jól tette, mert igen régen szórakozott ilyen jól. 

Amikor félrehúzta a műanyag gyöngyös függönyt, csörgött, csattogott az egész, olyan volt, mintha nagyanyjáéknál lépett volna be a nyári konyhába .  Ők légy ellen használták, itt nem tudott rájönni, hogy miért. Odabent minden olyan volt, ahogy a nagy könyvben le van írva: gyertyák által gerjesztett félhomály, kristálygömb üvegből egy horgolt terítővel letakart kis kerek asztalkán, fekete macska, súlyos szőnyegek feltéve falvédőnek. Szerencsére füstölő nem volt, mert akkor tényleg pánikszerűen menekült volna, annyira nem bírja azokat a súlyos keleti illatokat.

Jennyfer kortalanul, cuki, szétcsúszni készülő turbánban üldögélt a kis asztal másik oldalán, abban az olcsó kimonó szerű köntösben, amit tizenévvel ezelőtt bármelyik kicióccó kínaiban be lehetett szerezni. A hölgy vélhetően egy elegáns mozdulattal akart inteni neki, hogy foglaljon helyet az asztal innenső oldalán, de beakadt a kimonó ujja, így inkább csak egy béna „Na tedd le magad. Oda.“ jelzés lett belőle.

Elkezdődött a hókuszpókuszos abrakadabrás priccéspruccos  igazlátás és jövendőmondás. Elvált szülőkről (nem váltak), sanyarú gyerekkorról (ez se jött be) esett szó benne, a 8 gyerekkori költözésről, a korán meghalt apáról, a szerető és gondoskodó nevelőapáról nem. Volt viszont hosszas meditálás, univerzumhoz imádkozás, tenyérvizslatás, hümmögés.

Ő a maga részéről csak az elfojtott  röhögés apró neszeit tudta hozzáteni a mutatványhoz, de szerencsére ez Jennyfert nem állíthatta meg a lelki ámokfutásban.

Megkérdezte Zizit, hogy milyen jóslást szeretne, mire ő azt felelte, beéri az igazsággal is, a milyenség annyira nem fontos.

Jennyfer majdnem megsértődött, de mivel a vendég még nem fizetett, inkább visszaöltötte fröccsöntött műanyag mosolyát és felsorolásba kezdett:

van ugye a tenyérjóslás, a kártyajóslás, a kristálygömbből jövendölés, a sors kiolvasása csontokból (itt Zizi hangosan felröhhintett, de csuklásnak álcázta), a teából igazmondás,  és még felsorolt vagy ötöt, amiket megjegyezni is kár lett volna.

Legyen akkor a teafű, és érdeklődve megkérdezte, hogy ehhez száraz egész tealevelet használ, vagy leforrázott levelet, vagy hogy is megy ez.

Jennyfer először gyanakodva nézett maga elé, majd valószínűleg úgy ítélte, nem a szakmai titkait akarják ellopni, ezért visszakapcsolta tündöklő mosolyát és közölte, hogy ehhez leforrázott és leszűrt szálas teát szokott használni.

Hozta is, kiborította a kistányérra és belemélyedt. Úgy 10 percecskére. Utána teljesen feldobta Zizit, hiszen igért neki királyfit fehér lovon, gazdagságot, bölcsességet, egészséget, házat, autót, sikert, mámort, haverokat, bulit, és fantát. Sok fantát.

Mondjuk azt mondta, gyereket soha nem fog szülni, így el is gondolkodott, mit csinált akkor ő 15 és 7 évvel ezelőtt és ki rendelt tőle reggel tejbegrízt vacsorára.

A jóslás boldoggá tette. Igazán. Jót pihent, jól kikapcsolódott, és kapott rengeteg jó jövendölést.

Azért a végén megkérdezte, hogy azok az apró fehér izék és pelyhecskék mit jelentenek a teafűben. Kapott egy komoly, nagggyon tudományos magyarázatot az időről, a manifesztálódásról, az útelágazásokról…

 Végre felforrt a víz, a forraló hangos kattanással jelezte: „kész, végeztem, kikapcsoltam“.

Várt még egy picit, azután leforrázta kedvenc teáját, hagyta állni az előírt 2-3 percig, majd leszűrte. Érdeklődve megnézte a leforrázott, leszűrt ta füvet és mivel meglátta benne az iőre, a manifesztálódásra és az útelágazásokra utaló apró fehér izéket és pelyhecskéket, lefekvés előtt még tudományosan öntött egy kis vízkőoldót a forralóba.

zenedoboz mese

Tessék, boldog születésnapot.

Majd amikor előveszed a kis dobozt, óvatosan nyisd ki. Tudod kopott már a zár rajta, és a zsanérja sem tökéletes. A sok gyerekcirókától kifényesedett már a tetején a dísz, a faragott ciráda, de ettől éppen, hogy csak nőtt a becse. Mert azt jelenti, szerették.
És van-e jobb sora egy gyerekjátéknak, mint használatban megfáradni, elkopni?
Amikor kinyitod, óvatosan vedd ki a pici kulcsot a selyembélésen levő zsebecskéből. Hogy kicsit foszlott a selyem? És kilátszik a csiszolt fa a sarkokban? Hát van, ahol így történnek a dolgok. Nálunk a maci félfülű és már csak felet dörmög, ha a hasáról a hátára fordítod. A hintalónak is valahová lemállott a szép piros hámja, és csak az élénkebb színű festék jelzi, hogy ott volt valami.  Meg nézd csak, itt a kínai porcelán kávéskészlet. Itt-ott kicsit csorba, de még mindig megvan mindene.
Térjünk csak vissza a zenélődobozhoz.  Szóval, amikor kinyitod, és megvan a felhúzója, és bedugod oda, abba a kis kulcslyukba, akkor majd nagyon óvatosan fordíts rajta kettőt-hármat. Soha nem kell többet. Úgyis addig hallgathatod, amíg ő akarja
A kis kalapos hegedűs csak akkor jön elő, ha finoman hívják, szeretettel kérik. Ha kapkodnak, türelmetlenkednek vele, nem mutatkozik. De ha szépen hívod, akkor nézd csak, feláll a dobozkában és zenélni kezd.
Néha nincs jó napja. De ha jól bánsz vele, akármilyen fáradt, vagy nyűgös, ilyenkor is, csak a szeretet kedvéért játszik néhány gyors futamot, hogy érezd, melletted van. Máskor pedig, ha jól érzi magát, szépet álmodott, ragyog a kedve, akkor hosszan örömzenél és egymást ragyogtatják a nappal.
 
Nem érted ugye? Nem baj az, csak figyelj rá. Nem mindig kell tudni, hogy mi miért történik, néha elég csak leülni, hagyni a dolgokat, hogy úgy legyenek.

Angyal mese

-Khmmm, khmmm

Az angyal már a köhögés előtt érzékelte, hogy valaki figyeli, de az irány beazonosításához kénytelen volt megvárni valami neszt, zajongást. A köhhintés erre tökéletes volt. Persze, helyzetéből adódóan elég nehéz volt megkeresnie a hang forrását. Most viszont addig forgatta-tekergette magát a lapáton, hogy sikerült lefelé néznie. Igaz, hogy közben erőteljeseket reccsent hófehér hosszú inge.
A fiú elég messze ment már ahhoz, hogy ne törje ki a nyakát az angyal bámulása közben, de a szemét le nem vette róla. Az angyal, hogy méltósága maradékát megőrizze, szigorúan összefonta karjait mellkasa előtt és dübörgő hangon megszólalt:
-Ne bámulj ember!
A srác bámulta tovább, majd megszólalt:
-És ha bámullak, megölsz?
Az angyal elképedt, nem erre számított. Nem öl meg ő senkit, nem is tehetné, nem végrehajtó, hanem segítő, olyan „szociális munkás” féle.   –Nem, dehogy, nem azért jöttem, meg kell keresnem valakit. Azért küldtek. - felelte hosszas gondolkodás után.
-Akkor meg? Miért ne bámulhatnálak? –kérdezte a fiú kicsit szemtelenül, továbbra is kitekeredett nyakkal bámészkodva. Közben egy szál cigit vett a szájába, meggyújtotta, és beleszívott egy nagyot.
-Azt dobd el, az egészségtelen. –szólalt meg dörgő hangon az angyal.
-Ahha, persze. Egy szélerőmű lapátján lógni biztosan sokkal egészségesebb. –nevette el magát a fiú.
-De én legalább halhatatlan vagyok, úgyhogy nekem nem árt.
-Majd árt, ha felkel a nap, és észreveszi a sok nagytudású, hogy itt vagy.
-Engem nem bántanak, én angyal vagyok.
-Nem? Ez biztos? Hát nézzük: jönni fog Pörc atya, aki rögtön Istenítéletet fog emlegetni, tüzes esővel, lassú kínhalállal, mert ő nélküled is állandóan az Isteni büntivel riogatja az embereket. Ettől megijednek a hívők, és Rád fognak haragudni, mert eddig jól elvoltak a maguk kis megfoghatatlan hitével. Azután jönni fog Vekker, a polgármester, aki ateista, úgyhogy csalást, szemfényvesztést fog kiabálni, és ő, és a többi hitetlen ember szintén Rád fognak haragudni, mert eddig ők is jól elvoltak az Isten nélküli világképükkel. Azután jönni fog majd a Pohos, ő a szélerőmű tulaja, és baromi pipa lesz rád a kieső munkaórák és elmaradt haszon miatt, és hívni fogja a rendőröket. A nagy közös csalódottság és harag majd összehozza őket, addig ügyeskednek, amíg leszednek onnan, és akkor apró ízekre szednek.
-És az miért árthat nekem, ennek a testnek nem árthatnak. Leszednek, és végre visszaemelkedhetek az égbe, ahonnan jöttem.

A fiú gondolkodott kicsit, mintha mérlegelné, mennyit mondhat - Nem, nem fogsz tudni elmenni. A tested nem fog ugyan sérülni, de a lélek, amivel most ide küldtek, annyira tele lesz majd gyűlölettel, fájdalommal, félelemmel, hogy a szárnyaid nem fogják elbírni a súlyt.
-Buta ember vagy te. Én nem érzek. Sem gyűlöletet, sem fájdalmat, sem semmilyen emberi érzést. Nekem ez nem árthat.
-Nem, te nem érzel, az biztos, de akik itt lesznek, azok ezt mind érezni fogják. És az a mérhetetlen szeretetlenség ami bennük van, le fog húzni téged, mert téged a segítésre teremtettek. Te nem az érzést fogod érezni, te az érzések súlyát fogod megkapni. Ahol szeretet van, ott könnyű repülni, de itt…

A fiú megkerülte az oszlopot, és, bár most látszott csak, hogy kicsit púpos, a szervízlétrán egészen gyorsan elkezdett felmászni a lapátokhoz. Az angyal próbálta megnézni, mi történik mögötte, de a 3 reccsenés után a fiú ráförmedt, hogy maradjon nyugodtan, ha már ő elindult felfelé, legalább ne másszon hiába.
Nagyjából félórába telt, mire felért a beakadt fehér szárnyakhoz, beszorult inghez. Óvatosan előre mászott, és próbálta a lapátoknak támaszkodva kiszabadítani az angyalt.
A szárnyak végre kiszabadultak, az angyal felröppent rögtön a láthatatlan-magasba, és meglökte tengelyt, a fiú pedig átfordult, és megkapaszkodott az egyik lapátban. A következő pillanatban az angyal elkapta és leszállt vele. Óvatosan letette a fűre és várt.   
A fiú dörzsölgette a karját, a vállát, és próbálta legyűrni a félelem okozta hányingert. Közben mindketten észrevették, hogy a falu szélén már gyűlnek az emberek, és feléjük mutogatnak. A fiú előkotort még egy szál cigit, rágyújtott majd elindult a faluval ellentétes irányba. Elfordultában csendesen odavetette:
-Indulnod kellene. Tudod, mondtam, hogy nem jó, ha itt találnak. Menj már.
-Neked nem lesz bajod? - Kérdezte zavarodottan az angyal.
-Nem tudom. Talán lesz, talán megúszom, mint minden mást is eddig. Minden esetre vissza most nem megyek. De te azt mondtad, valakit keresel…
-Ja. Igen. – vette fel a fiú tempóját a lény. - Egy másik angyalt. Talán 200 éve, hogy itt ért földet ő is, és most szeretnék megkérdezni odafent valamiről.
-200 év? Nem kapkodtátok el a keresést. Azóta már a föld másik felén lehet. –nevetett a srác.
-Hát, ha most van rá szükség –mosolyodott el az angyal is. –Egyébként nem lehet túl messze, tudom, hogy a közelemben van. Mondjuk akár te is lehetnél. 
-Menj a francba! –válaszolt hirtelen indulatosan az angyal szemébe nézve a fiú. -Hogy lennék én angyal. Itt vagyok púposan, egész életemben kinevettek, csúfoltak. Az angyalok szépek, nagyok, erősek…
-Hát, ebben igazad van. - bólogatott egyetértőn és tündöklőn az angyal.
És csendben ballagtak tovább

A korábban feldühödött falubeliek csendben nézték a távolodó 2 emberfeletti ragyogó alakot. A távolodó fehér és fekete szárnyakat.
Nem értettek semmit, de olyan békés csend lett, mintha angyal szállt volna el felettük.

Csempe-mese

A történet valóban mese. Számomra. Ha valakivel mégis megtörtént, vagy megtörténne, az csakis a csalfa élet és az emberi természet játszmája lehet.

Csempe-mese

Bámulom szemben a csempét. Itt ülök már vagy 10 perce a hideg kövön, és csak most veszem észre, milyen finoman repedezett a felülete.
Nincs két egyforma mintájú. Olyanok, mint a hópelyhek: mindegyik egyedi és ismételhetetlen.
OK, líra letudva. Most akkor jó lenne rájönni, hogy kerültem ide. Egy idegen ház idegen fürdőszobájában csempe-repedéseket elemzek.
A helyzet nem kissé bizarr és érzelmileg is új.
Én ilyet nem szoktam.
Tanár úr kérem, én egy konzervatív életet élő, tisztes nő vagyok, aki félreértésből ül idegen kövön.
A félreértés abból adódik, hogy azt hittem, rendben van a házasságom, de valamit félreérthettem. Csúnyán.
Ezt legalábbis abból gondolom, hogy amikor munkából hazaértem 4 napja, a házunk üres volt. Teljesen.
De tényleg teljesen.
Tárgytalanul és embertelenül üres.
Ilyen volt: ÜRES!

Több lehetőség is van arra, hogyan lett azzá.
-Feltalálták azt a fajta bombát, ami csak a Kiskalló, Marcona utca 15-öt takarítja ki (a vodkát is), a humán /humanoid szervezeteket is eltakarítja, és én csak azért úsztam meg, mert nem voltam itthon.
-UFO jön, házat kiürít, Humanoidot vizsgálat/játék célzattal felnyalábol, elvisz.
-Betörtek, mindent kipakoltak (na de kérem, a mosogatnivalót is?! ), Humanoidot elvitték (valószínűleg mosogatni, pedig, ha tudnák…), vagy lecsapták - elásták.
-Mégis volt adótartozásunk, mindent lefoglaltak (a kitaposott papucsom  miért?), és Humanoid a frissen megnyitott adósok börtönének lakója.

Játszhatok még, mégis, a legvalószínűbb, hogy életem Humanoidja megelégelte velem az életet és lelépett.
Persze akkor is adódik a kérdés, hogy a személyes cuccaim hová tűntek, de gyanítom, valahol a szeméttelep környékén kezdhetek nézelődni. Ezért Humanoid. Mindig is hajlott a kicsinyességre és a bosszúállásra. Érzelemgazdag volt, bár ez nem az együttlétünkben mutatkozott meg, inkább csak akkor, ha a rajta esett sérelmeket kellett lefestenie. Átélt érzelemmel tette és gazdag szókinccsel.

4 nap alatt volt elég időm végiggondolni az okokat.
8 évig csiszoltuk egymást, de nem csiszolódtunk, hanem érdesedtünk, lepattogzottunk, behorpadtunk és mázat vesztettünk.  Valami félresiklott.
A lényeg, hogy valószínűleg már réges-régen le kellett volna lépnünk egymás mellől.
Akkor, amikor még lehetett az emlékekből szeretetmorzsákat szemezgetni, hogy legalább az egyszervolt szépérzés itt maradjon. Hogy tudjam őt embernek tekinteni, így elválás után is, ne csak valami olyasfélének.
Akkor, amikor még nem hatotta át az egészet az unalom, az undor, a lenézés, a tiszteletlenség, a kicsinyesség, és a többi, szeretetlenséget lelkesen kísérő fekély.
Akkor, amikor még esélyes volt, hogy nem fordulok el egy férfitól csak azért, mert megérzem ugyanazt a deót, tusfürdőt, illatot.
Mert nem kell az, hogy mindig minden rózsaszínes, mézesmázos legyen. De igenis, ha úgy akarom, és beleharapok, találjak még a sütitésztában mélyen beleszívódva egy kis rózsaszínt, egy kis mézesmázt, és ne járjak úgy, mint a kismacs, amelyik anya híján csak egy üres, puha anyagdarabot szívogathat, amikor szopni akar.
Még jó, hogy legalább gyerekünk nincs. Lehet, most a szeméttelepen guberálná a cuccaimat, vagy Humanoiddal utazna tőlem rohadt messzire. Egyiket sem viselném jókedvvel, mosollyal.

4 napja egy százas pézsével és egy üveg borral idekeveredtem ennek a háznak a fürdőszobájába. Mára mindkettő elfogyott, úgyhogy most már tovább lehet lépni.  Elsősorban talán enni kellene.

Előkerítettem a telefonom, rendeltem pizzát. Most nézem, van 17 nem fogadott hívásom, és kicsivel több SMS-em. Aggódók, drukkolók, együttérzők.
De nem tudom, miért aggódnak, mihez drukkolnak, és mit érzünk együtt.
Nekem van egy olyan érzésem, hogy, mivel én csak a főnökömnek szóltam, neki sem túl bőbeszédűen, az összes aggódó, drukkoló, együttérző többet tudott Humanoid terveiről, mint én. Nekik vajon van-e bűntutad érzésük?
Névsor jegyezve, törölve.

A pizza után egy kicsit békésebb vagyok, csendben várom zárcserére a lakatost.
Itt nőttem fel.
Most mégis úgy érzem, idegen házban, idegen fürdőszobában töltöttem 4 napot.
De már nem akarok mindent szétverni (hála a pizzának), csak állok az anyámtól örökölt ház közepén, és nézem egy idegen szemével és a saját megtalált ízlésemmel a Humanoiddal választott tapétát, falszínt, padlólapot, konyhabútort.
Olyan, mintha a régi, emlékemben élő állapotot valaki lerajzolta volna, és azt az emlék-képet lefedte volna másvalaki egy áttetsző selympapírral, amire a mostani berendezés van felskiccelve.
A régi minden elképzelhető módon kiragyog az új alól. Színesebb, rendezettebb, barátságosabb és sokkal kedvesebb.
De a csempe marad.
4 nap alatt megismertem minden hópelyhét, rezdülését, cirádáját. Marad, hogy nehéz napokon legyen hová visszaülni.

viszály-mese

A viszály meséje

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy ember. Szakálla nem volt, se kender se nád, sőt utálta is a szerzetes  szőrzetes embereket rendesen. Nem is akarta, hogy olyan lakjon az ő házában. De ez egy másik történet.

 Volt ennek az embernek 2 fia. Egyik derekabb volt, mint a másik. Szeretnivalóak voltak és kedvesek. De nem tartottak őssze, mert aki később született, az ember szemében, lelkében, szívében az volt bizony a nagyobb, a fontosabb. Így az idősebb akármit csinált, az sosem volt elég jó, elég szép. Csak az, amit a fiatalabbik csinált, az számított.
Bár ez sem igaz ebben a formában, mert annak meg folyvást azt mondogatta az ember: bezzeg a nagyobb, az milyen jól tanul, az mennyit tanul!
A 2 fiú nem igazodott el ezen.
A nagy azért nem, mert azt látta, bárhogy is halad, okosodja magát előre az életben, az nem elég az apja szeretetéhez.
A kicsi meg azért nem, mert, bár, övé volt az ember szeretete, de bárhogy igyekezett, a nagy példakép, a testvér megbecsülését soha nem tudta elnyerni. Pedig lett esküvője, nem sokkal a nagyobbik esküvője után, lett gyermeke is, nem sokkal a nagyobbik elsőszülöttjének születése után. Lett még nagyobb háza is, nagyobb cége is.
Így küzdöttek ők sokáig. A nagy az apa szeretetéért, a kicsi a bátyja szeretetéért.
A küzdelmet megelégelte a sors, és egy napon elvette a fiatalabbik fiú életét.
Nagy volt az ember fájdalma és szomorúsága, de az élet nem állt meg, és menni kellett vele tovább.
A folytonosságot biztosította, hogy a kisebbik fiúnak volt 2 lánya, a nagyobbik fiúnak volt 1 fia és 1 lánya, akik szépen nőttek, cseperedtek, szépek lettek, okosak és ügyesek. Mind jó lett valamiben.

De az ember nem tudta meghazudtolni magát. Nem tudott, talán nem is akart tovább lépni.
Olyan volt kicsiben, mint Denethor, Minas tirith kormányzója, aki annyira sajnálta kedvenc fiát Boromirt, hogy másik fiát, Faramirt is halni küldte.
Szóval az ember, bár remélhetőleg nem tudatosan tette ezt, de folyamatosan viszályt szított, mert azt gondolta, a nagy család fejeként joga van ehhez. A gyerekek családjai pedig kisebb nagyobb összeugrásokkal, morgásokkal tűrték, hiszen az ember már idős, nem várhatták, nem kérhették, hogy megváltozzon.
A viszálynak olyan a természete, hogy lassan de biztosan mérgez, ha időben nem veszik észre. Az ember pedig alapos munkát végzett.
A 2 család gyerekei soha nem lesznek igazi szerető unokatestvérek, mert a nagyobbik fiú gyerekei csak azt látták, hogy a kisebbik fiú gyerekei sokkal előkelőbb helyet foglalnak el a nagyapa szemében, mint ők.
A nagyobbik fiú és a fia között is olykor rombol a viszály. Ki nem találnád, hogyan: az ember úgy dícséri a fiú unokáját, hogy ugyanazokkal a szavakkal mélységesen leszólja a nagyobbik fiát.
A nagyobbik fiú 2 gyereke között is nagy baj lehetne, ha a fiú és a felesége nem vigyáztak volna, mert az ember a kislányt mindig vinné, mindig hívná, kényeztetné, a fiú pedig csak akkor jó, ha rendbe kell tenni az ámítógépt, be kell programozni a tv-t. De a kislány nem megy, mert neki bántó, ha a bátyját valamiből ki akarják hagyni.
Így jön hát az újabb viszály a szülőkkel, akik biztosan eltiltják az embertől a gyerekeket.

A történetnek nincs hepiendes vége. Folyamatos küzdés van csak, hogy egy öreg ember hatalmaskodása, önzése ne érjen célt, hogy legalább egy család relatív normálisan létezhessen.

ing-mese

Mint minden mesémet, ezt is előbújtatta belőlem valami. Nem hiszem, hogy a legjobb (egyikre sem hittem soha), viszont ezt legalább rengeteg szépélmény inspirálta, nem rengeteg félelem és fájdalom.  :) 

Az én életem?

Az végül is egy sikertörténetté vált, pedig nehezen indult. 

Hát nézzen rám: nem vagyok sem egy „Tom Tailor”, sem egy „Pierre Cardin”. Legyünk őszinték, még csak egy kínai „Novelle” sem, hanem csak valami…, valami névtelen, 20% pamut-80% polivacak. Olyan, amiben egy nőt nem lehet felszedni.

Ráadásul mi vagyok? Egy fehér ing.  

Hát mikor hordanak az emberek fehér inget? Így van: vizsgán, temetésen, esküvőn, állami ünnepen.

Ráhúzzák a zakót, aztán hajrá! - szorongás, könnyek, izzadás. És higgye el, abban sincs köszönet, ha végre lekerül a zakó.

Tudja milyen érzés volt csak lógni hétszámra egy kopott vállfán, miközben a „színesek” jöttek-mentek, meséltek boldog bowlingozásról, színházról, vacsorákról, nőkről? Milyen volt, mikor hozzám szorultak a simára vasalt, mégis őzbőr puhaságú anyagukkal, amelyen néha még érezni lehetett a parfümöt is? 

Elég kilátástalan és jövőképtelen. 

Azután egyszer eljött a legrettenetesebb alkalom: amikor először megéreztem, hogy ő feszeng bennem, és én feszülök rajta. Már kényelmes sem voltam.

És nem, még az az örömöm sem lehetett meg, hogy hastájékon feszülök, mert akkor legalább kiröhöghettem volna, hogy „ni, hogy meghíztál, te zabagép!” - Nem. Csak vállasodott, erősödött, férfiasodott. 

Akkor beszürkültem. 

Amikor éppen odajutottam, hogy feladom, és lecsúszok a vállfáról, eljött a tavasz és a selejtezés. Már mindegy volt, csak jussak ki onnan, így, amikor az én tartómhoz ért, beleakadtam, rácsavarodtam.

 Kivett, megnézett, és csak annyit szólt hátra: -te figyelj, én ezt holnap beviszem a színházba. Hátha ott még jó lesz valamire. 

Azóta enyém a világ. Előadás, előadás után, álomi szerepek, reflektorfény, függöny, zenészek, csoda majd’ minden este. 

A legkedvesebb szerepem? Talán az volt, amikor az esőáztatta lányra gyengéden rásimogattak. De említeném még a „gyilkosság véres bizonyítéka” alakításomat is, szerintem hiteles volt. Meg persze ott volt az a beugrás, amikor Casanovára pont én voltam jó. Azok az előadások…

A felmosórongy? Az egy nagyon érdekes karakter volt, kedveltem azt is, sokat tanultam belőle… 

Nők?  Uuugyan kérem, a magánéletemet hagyjuk, nem ide tartozik, de nem panaszkodom.

Most menjen, 2 óra múlva előadás lesz. Nem, kezet fogni nem tudok, csak simítsa meg a bal ujjamat. Ne haragudjon, tudom, hogy a jobbat illene nyújtanom, de az most csak úgy oda van fércelve. Háborús szerepem van, és minden este letépik. 

Hó, esik, séta

Szeretek hóesésben hazajönni.
Nem amikor kezdődik, hanem amikor már egymásra esik a hó. Amikor már nem látszik a járda, hanem csak a lábammal tapogatom ki a szélét. Mert kitapogatom. Akkor is, ha kétszer háromszor bokáig a virágágyásban kötök ki.
A falu, ahol élek  ahová hazajárok aludni, egy völgyben fekszik, így a téli esték itt mindig párásak, és az egy oldalra pakolt lámpák fehéres fénykörökkel pettyezik az  alapszürkét.
Olyan, mintha egy régi fekete-fehér fényképben sétálnék. A hangok nagyját elnyeli a hó és a pára. A faágak feketék, és ha felnézek, hipersebességgel veszik célba az arcomat a hópelyhek.
Jó hazasétálni.
Mert jó, amikor furcsa, máskor nem hallható surrogással elteker valaki a havas úttesten biciklivel. Szeretem, ahogy a nagy berni pásztor a hangom hallatán előre cammog, megvakarom a feje búbját és az álla alját, és megosztozunk az utolsó falat búrkiflimen.
Azt is szeretem, hogy ilyen békességben sokkal könnyebb ellenállni a kísértésnek, hogy felrúgjam a berni pásztor szomszédjában lakó középtermetű idegbeteg hisztérikus szirti morcot  kis fekete kopófélét.
Azért, ahogy közeledek a házunkhoz, kicsit mostanában elszorul a szívem. Nagyjából tél eleje óta nem látom abban az udvarban a 2 nagyobb termetű, jópofa kuttyot. Tudom, hogy szegények, 2 kisgyerekkel, és nem akarok arra gondolni. hogy talán már pont a két jószág nem fért bele a keretbe. És mostanában nem látom a bolyhosfülű, okosszemű, haragos Maci utánzatot sem. Ő úgy néz ki, mintha a mi régi Macikutyánk egyenesági leszármazottja lenne.
Megjegyzem, titeket soha nem zavart össze ez a kifejezés? Márminthogy "egyenesági" Én erre mindig csak úgy tudtam gondolni: "egyenes Ági". Szerintem így értelmesebb. Néha nem beszélek egy nyelvet a többséggel. :)
Hát ja. Ilyen gondolatok is előkerülnek a hóesésben. Havas agymosás hazafelé hatkor.
Szóval hazafelé.
Mostanában megint egyre többször érzem a szén-/fatüzelésű kályhák füstjének a szagát. Ez nekem a téli faluszag. Abasáron gyerekként belémivódott, és itt, kisfaluban is éreztem még 17 éve, amikor kiköltöztünk. Utána sokáig nem, de most szinte mindig, ha gyalogolok haza.
Drága a gáz.
Amikor már elég vastag a hó, a hóesés halkját megtöri egy élesebb krrrrrrrrrr-SUHHH! Majd megint: krrrrrrrrrrr-SUHHH! És újra: krrrrrrrrr-SUHHH!
Egyre ütemesebben, ahogy bemelegszenek az izmok. Krrrrrr-SUHH! Krrrrrr-SUHHH! Krrrrrr-SUHHH!
 Ahogy a lapát a hó alá kap, csuriszkol a földdel, majd nagy lendület és SUHH! az árok felé. Aztán mikor hirtelen ezt hallom: krrrrrrr... pengg... "azanyád!" krrrrrrr... SUHHH!, akkor nevetni kell. Mert téveszthetetlenül tudom, a hólapát megint  belefutott valakinél a járda gyűrődésébe.
Otthon pedig már csak annyi dolgom van, hogy ssssss, sssss, ssssss, és, hogy időnként a seprűnyélre ülve támaszkodva elnézegessem, ahogy a három kutya az utcára szabadulva élvezi a hóesést, vagy átintegessek a szintén sepregető-lapátoló szomszédnak.
Otthon ilyen télen.

Hajnal, ébredés, kávé...

Hajnal, ébredés, kávé.
Bekapcsolt a napi félálom robotpilóta, összerakta a szokásos kávém, és, mivel gyakorlott és öregróka a robotpilóta szakmában (ráadásul velem egyidős) tévedhetetlenül megkapom a szokásos ízt.
Biztonság és nyugalom.
Ülök az asztalnál, hátam mögött a konyhával, szemben a sötét ablakkal. Mintha egy éjtükör lenne.
Látom benne magam. Óvatosan leskelődöm a bögre felett. Nézelődöm: ágykócos a hajam, párnaráncos az arcom, szarkalábnyomos a szemem sarka. Mamikáé, édesanyáé a szemem, a nézésem, ahogy a szemüveg mögül, mégis rövidlátón, álmosan pislogok szembe magammal.
És egy ideje rájöttem, nem baj ez. Néha talán zavaró, de amúgy rendben van. Velem is, anyuval is. Mamikával mindig is rendben voltam.
Ráadásul a pizsum sötétkék, pillangós, „Lidis”, kicióccó. Szeretem.
Eltereli a figyelmem a macska, ahogy felugrik a mosogató szélére. Érdeklődve figyeljük egymást a „tükörben”. Mindketten kissé félrebillentjük a fejünket és csak nézelődünk. Mintha a másik valami Istencsudája lenne.
Mint ahogy az is.
Kortyolok egyet a kávémból, és mire visszanézek, a cica már lelépett, itt van, felugrik a székemre, a hátam mögé. Néhány pillanat múlva már a combomba kapaszkodva fekteti a fejét az asztalra, és elmélyülten mozizik velem tovább.
Nézzük az ablakban magunkat.
Egy élénk kis vörös macska, meg egy álmos nagy nő.
Szeretem ezeket a perceket. Az enyémek. Barátságosan ölelnek, visszaadnak magamnak, és csak annyi kérnek, fogadjam el, élvezzem.
Tűnékeny idő, múlékony hajnali önazonosság.

Lassan elfogy a kávé, az ölemben dorombolva szunyál a macska, és amikor legközelebb felnézek, a kivilágosodó ablakban már a szomszéd ház köszön be fénylő fürdőszoba ablakkal.

Szép Piros mese

Szép Piros

Nagyobb baj nem történhet, legfeljebb nem áll jól. – mondta magában, és egy éles kanyarral befordult a boltba.
Pont akkora lendülettel vágtázott oda a polchoz, amekkorával hetek óta a kirakat elé ragasztotta magát délutánonként. Eddig szinte megtiltotta magának, hogy bemenjen, hiszen a Szép Piros biztosan nem áll jól neki, és ehhez a piros színhez nem is passzol egyetlen ruhája sem, és nem is szokott ennyire magas sarkút viselni (még csendben magában, magának sem mondta ki, hogy egyáltalán nem szokott magas sarkút viselni), biztosan kitörné benne a bokáját, ha egyáltalán felvenné.
Különben pedig minek is venné meg, hiszen nem is szokott eljárni otthonról.

Végtelennek tűnt az idő, mintha évek óta napi programja lenne a kirakat bámulása, és a kifogások ismételgetése. Mintha a fejében belül forogna egy betépett tibeti imamalom, ami mantraként ismételgeti önnön meggyőzésére a talált és keresett kifogásokat, hogy miért is nem lehet övé a Szép Piros.
A végső érv mindig az volt, hogy „És drága is.”
De valahogy ma nem volt ideje az ürügyeknek. Ma reggel nem kattogott az imamalom sem ilyet, sem olyat. Végre nem érdekelte, lesz-e még holnap is munkája, vagy szüksége lesz minden félretett pénzére. Ma olyan egyszerűnek tűnt: ha jól áll megveszi, legfeljebb vesz hozzá egy dögös szoknyát, vagy ruhát is. Ha megy valahová felveszi, ha nem, majd otthon bicebócázik benne.
Majd gyakorol.
Már a vásárlásoz is felöltözött. Úgy készült, mintha randevúra hívták volna.
Hát hogyne, végre nem a hideg csarnokba megy dolgozni, ahol mindenképp hóembernek néz ki, úgy fel kell öltöznie. A múltkor a kollégái meg sem ismerték, amikor végre a tényleges 54 kilóját villogtatva ment kávézni a barátnőivel. Most pedig nejlonharisnya, lábra simuló magasszárú csizma, kötött rövid szoknya, patent pulóver. Csinos volt, igazán.
Még a tükör is rámosolygott, pedig nem gyakran szerették egymást.

A boltban Szép Piros türelmesen álldogált a polcon, időnként meg-megcsillant a neonfényben, ő pedig végre érte nyúlhatott és felpróbálhatta.
Volt az ő méretében, jól is állt, és meg is tudott mozdulni benne.

Otthon belebújt. Elmosogatott, vacsorát készített, előbb felhívta a nagyobbik lányát, aki 1 éve Angliába költözött, majd felhívta a „kicsit”, aki csak 2 hete él a fővárosban, úgy 300 kilométernyire tőle. Mindkettővel beszélgetett, némileg az agyukra is ment szokás szerint, de így szerették egymást. Nagyon.
Később, még mindig Szép Pirost viselve megivott a boldogságra a tv előtt egy pohár bort, megágyazott, és lefeküdt aludni.

Az jutott eszébe, hogy nagyon sok év eltelik állandó tízórai, ebéd-, és vacsorakészítéssel, mosással, takarítással, aggódással, férjjel, gyerekekkel. Azután már nem kell tízórai, a férj is elmarad valahol, a gyerekek is önállósulnak, előbb az egyik, majd a másik. Egyre kevesebbet kell főzni, mosni, takarítani. Mondjuk az aggódás, az nem csökken.
 És így olyan nehéz az élet mellett dönteni. Nem úgy élni, hogy nemmeghalni, hanem Élni, nyüzsögni, kilépni a jól megszokott mamós kényelmi zónából.
És mondjuk megvenni Szép Pirost.
De elég csak egyszer az irányt kiválasztani. Utána valahogy a lépések már jönnek egymás után.
Ha van egy Szép Pirosod, az majd intéz magának szép járást, csinos öltözködést.
Ha direkt van egy utazótáskád és nem csak úgy találva a padláson, az intéz magának ország-, világjárást, majdnem másik életet.
És így tovább.
Csak az a kezdő lökés.
Na az jön nehezen.

Tulipintyő

Egyszer nagyon nem voltam jól, és akkor jött Ata és lazított kiccsé a lelkemen: álmodott velem, álmodtatott.
Így kelt életre azon az éjszakán Tulipintyő.
Azóta létezik és néha önállóan is vendéget fogad: Ata Bóbita-bóbitáját.

Tulipintyő

Nos, van már nekem megálmodott tulipintyőm. Megpróbálom összefoglalni nektek, mert nagyon érdekes és nagyon szívemből van.
Miután csak az enyém, nyugodtan jöhet-mehet, szökdécselhet, semmi gond nincsen, ha szükségem van rá, azonnal előkerül.
Lakóshatós és rakoshatós. Sőt, rakóshatós és rakoshatos is. Szóval valami csoda valamicsoda. Néha van neki olyan izé… rákoshátasa is, de olyankor csak inkább egy krákogó tolató rákot látsz, nem tulipintyőt.
A tulipintyőm azért nem ötöl-hatol, mert egy teljesen határozott tulipinty Ő.
A színe olyan tili-tuli és az is mindig változik. Ás nagyon szeret játszani.
Néha azt játsszuk, hogy ő változik olyanra mint én, néha azt, hogy én leszek olyan, mint ő. Néha pedig egyszerűen tükrözi azt, aki én vagyok. Nagyon külön leges. Talán még különb leges.
Tud repülni, meg úszni meg hátra meg háton meg háttal...meg állni is, ha már…meg ülni , guggolni, mászni, kúszni, kerge-t-ő-zni is.
Ő egy olyan izé, amivel sok gond van, tehát gondos, ami jó, mert így nagyon lehet szeretni, mert tud ő velem szembeszótlankodni is, amikor csendre vágyok.
Kinézetre meg olyan belül báránybundabolyhos, kelyhestetejes tulipinty, hófehér ajtóval, előtte festett paddal, aminek a támlájába egy szív van karcolva.
Mosolygós, elrejtős, elbúvós, elbúgós (olyan pörögve csendben elcsigás) és elhűdebájos.
Ás játszana velem akkor is, mikor a szédüléstől szét-dűléstől inkább kettő kellene belőle, meg akkor is, amikor összedűlnék a fájdalomtól. Ás a polcokon celofános üvegekben lennének benne hiányzó lehetőségek, amiket nekem adna és akkor már nem hiányoznának.
A tulipintyőmön belül mindent lehetne tenni, ahogy éppen kedvem tartja, ejti vagy dobja. Akkor már nem is simán tulipintyő lenne, hanem teletutitulipintyő.
Játszásiból néha a rosszat széppé és a szépet rosszra tükrözné, de csak azért, hogy legyen egy kis ejnyenodádá, mert a játékot lehetne akár a legkomolyabban tenni meg venni meg adni meg tudni meg nem.
Lenne neki szökdécs kerítése is, ami persze éjjel bent aludna a bolyhosbáránybundával bélelt kerítéskosarában, de reggel mindig kimenne, hogy fel lehessen ülni rá láblógázni. Úgy hívnánk, hogy szökker.
Ás néha csak ő tudná, hogy most én játszok tulipintyőt, vagy tulipintyő játszik ént, vagy tulipinty ő.

Azt hiszem, ez egy igazán olyan hely, amiről elénekelhető, hogy „van egy kis házam tulipintyőm, odamegyek, ha túl sok ember zavar…”
/2007.12.05/