Hó, esik, séta

Szeretek hóesésben hazajönni.
Nem amikor kezdődik, hanem amikor már egymásra esik a hó. Amikor már nem látszik a járda, hanem csak a lábammal tapogatom ki a szélét. Mert kitapogatom. Akkor is, ha kétszer háromszor bokáig a virágágyásban kötök ki.
A falu, ahol élek  ahová hazajárok aludni, egy völgyben fekszik, így a téli esték itt mindig párásak, és az egy oldalra pakolt lámpák fehéres fénykörökkel pettyezik az  alapszürkét.
Olyan, mintha egy régi fekete-fehér fényképben sétálnék. A hangok nagyját elnyeli a hó és a pára. A faágak feketék, és ha felnézek, hipersebességgel veszik célba az arcomat a hópelyhek.
Jó hazasétálni.
Mert jó, amikor furcsa, máskor nem hallható surrogással elteker valaki a havas úttesten biciklivel. Szeretem, ahogy a nagy berni pásztor a hangom hallatán előre cammog, megvakarom a feje búbját és az álla alját, és megosztozunk az utolsó falat búrkiflimen.
Azt is szeretem, hogy ilyen békességben sokkal könnyebb ellenállni a kísértésnek, hogy felrúgjam a berni pásztor szomszédjában lakó középtermetű idegbeteg hisztérikus szirti morcot  kis fekete kopófélét.
Azért, ahogy közeledek a házunkhoz, kicsit mostanában elszorul a szívem. Nagyjából tél eleje óta nem látom abban az udvarban a 2 nagyobb termetű, jópofa kuttyot. Tudom, hogy szegények, 2 kisgyerekkel, és nem akarok arra gondolni. hogy talán már pont a két jószág nem fért bele a keretbe. És mostanában nem látom a bolyhosfülű, okosszemű, haragos Maci utánzatot sem. Ő úgy néz ki, mintha a mi régi Macikutyánk egyenesági leszármazottja lenne.
Megjegyzem, titeket soha nem zavart össze ez a kifejezés? Márminthogy "egyenesági" Én erre mindig csak úgy tudtam gondolni: "egyenes Ági". Szerintem így értelmesebb. Néha nem beszélek egy nyelvet a többséggel. :)
Hát ja. Ilyen gondolatok is előkerülnek a hóesésben. Havas agymosás hazafelé hatkor.
Szóval hazafelé.
Mostanában megint egyre többször érzem a szén-/fatüzelésű kályhák füstjének a szagát. Ez nekem a téli faluszag. Abasáron gyerekként belémivódott, és itt, kisfaluban is éreztem még 17 éve, amikor kiköltöztünk. Utána sokáig nem, de most szinte mindig, ha gyalogolok haza.
Drága a gáz.
Amikor már elég vastag a hó, a hóesés halkját megtöri egy élesebb krrrrrrrrrr-SUHHH! Majd megint: krrrrrrrrrrr-SUHHH! És újra: krrrrrrrrr-SUHHH!
Egyre ütemesebben, ahogy bemelegszenek az izmok. Krrrrrr-SUHH! Krrrrrr-SUHHH! Krrrrrr-SUHHH!
 Ahogy a lapát a hó alá kap, csuriszkol a földdel, majd nagy lendület és SUHH! az árok felé. Aztán mikor hirtelen ezt hallom: krrrrrrr... pengg... "azanyád!" krrrrrrr... SUHHH!, akkor nevetni kell. Mert téveszthetetlenül tudom, a hólapát megint  belefutott valakinél a járda gyűrődésébe.
Otthon pedig már csak annyi dolgom van, hogy ssssss, sssss, ssssss, és, hogy időnként a seprűnyélre ülve támaszkodva elnézegessem, ahogy a három kutya az utcára szabadulva élvezi a hóesést, vagy átintegessek a szintén sepregető-lapátoló szomszédnak.
Otthon ilyen télen.