delete

Akármennyire tagadják sokan, a fész életünk szerves részévé vált.

Mára felértékelődtek az fb játszóterén történő események. Ez 2 okból is érthető:

egyrészt belépett egy olyan, jellemzően idősebb korosztály is, akik másképp „szocializálódtak“, máshoz szoktak és sokszor nem tudnak, nem is akarnak másképp tekinteni a virtuál térben zajló kapcsolataikra mint a valóvilágos rendszerre.

másrészt ugye itt van a beleszületett korosztály, akiknek természetes a fb mint a levegő: itt élnek, szerveznek, dumálnak, zárt csoportokban, vagy akár azokon kívül.

Egyre kisebb számú az a fiatal-középkorú társaság (höhö, mondjuk én), akik annakidején kíváncsiságból regisztráltak, időnként (gyakran) felnéznek,  akik emlékeznek még arra, milyen volt az, amikor ez csak egy játék volt, lehetőség arra, hogy kicsit kibővítse az életteret. 

Persze, aki real life is egy áskálódó, kétszínű szar alak, az nem fog változni: nethonban is ő lesz majd a névtelenül /álprofil mögé bújó/ ellenkommentelő, megmondóember.

Ugyanakkor vannak olyanok, akik teljesen önazonosan udvariasak személyes találkozásnál és fb beszélgetésnél, akik olyan kedvesen köszöntenek privát üzenetben is, mintha levélben tennék.

 Szóval másképp értékelünk dolgokat, amik ott történnek.

Azt hiszem, talán 1-2 embert töröltem az ismerőseim közül, amióta fent vagyok, inkább csak leállítom a nemkedvelt emberek követését, mert ismeretséget nem szoktam megtagadni.

Úgy összességében már nem zavar, ha valaki provokálni akar, mert vagy röhögök, vagy ott hagyom, és már nem egósértő az sem, ha valaki töröl az ismerősei közül  (főleg, mert ugye nem nagyon lehet azt tudni, leginkább csak onnan, hogy írnál, oszt‘ nincs kinek :D).

Egy esetben viszont lelkemre veszem a törlést: ha családtag (jelen esetben unokatestvér) „unfriendel“ (by Gergő).

Nagyon dedós, piti módszernek tartom. Nálam nem az a viták megoldása, hogy kiiktatom az életemből azt, akivel gondom van (egy idő után letöltendő lenne). Dehát ugye ő hozott egy döntést, a probléma is maradjon az övé. Az én döntésem jelen esetben csak annyi, hogy elfogadom, hogy ő így akarja.  Ugyanis arra jutottam, hogy ha valaki a virtuális térben nem kíváncsi rám, akkor az hogy akarna személyes kapcsolatban maradni? 

„ Vesszők helyett néha, pontot kell tenni“ (Soulwave (és az élet)) .

Szóval oké, töröl engem, mert biztosan valami görcsöt kötöttem az életére, és, mivel ezt nem tudja másképp oldani, virtualice kinyír. Viszont azt azért nem gondoltam, hogy akkora a lélekgörcse, hogy az egész családom  ilyenforma kiirtására szüksége van. Az már csak a teljesen magánvéleményem, hogy, amennyit láttam belőle és az életéből, ő ettől nem fog megyugodni, mert saját maga csinálta a mocsarát, amibe azután stabilan beledzsuvásodott.

Kapcsolat

Minden kapcsolatnak időt kell adni. Időt és esélyt arra, hogy azzá fejlődhessen, amiért létrejött.
Mert azt, hogy miért találkozom valakivel, soha nem tudhatom, csak abban lehetek biztos, hogy valamiért be kellett, hogy lépjen az a másik az életembe.
Megtehetem persze, hogy azonnal kilököm, lezárom, mielőtt bármit megtudnék róla, vagy éppen magamról, ebben a viszonylatban, az adott közegben.
Helyből felszállva persze kimondható, hogy XY csak érdekből, közös munkára, hosszútávra, vagy szex miatt került kapcsolatba velem, vagy éppen azért, hogy legyen valaki, akit feltételek nélkül utálhatok.
Ha hidegen, ésszel csinálom, és ott tartom az egészet a kezdőpontnál (ami munka, az munka, ami szex, az szex, aki első látásra utálatos, azt utálom), akkor az lehet jó, mert kontroll alatt tartható. Minden az, ami. Se több, se kevesebb.
Viszont, ha engedem fejlődni az egészet és a szív is belekerül, akkor könnyen lehet, hogy valami egészen érdekes nő ki belőle.
És kaphatok váratlan reakciókat. És az fájhat is. És örömet is szerezhet. És meglepetést is tartogathat.
És pont nem biztos, hogy az lesz, aminek indult.
Mindenképpen több lesz.
És mindenképpen kockázatosabb felvállalni, hiszen sérülhetünk és sebezhetünk mind a ketten. És, hogy sérülünk, vagy megsebzünk, az csakis rajtunk, kettőnkön múlik.

Az utóbbi időkben ajándékokat kaptam. És ezért hálás vagyok. Végtelenül.

káprázok

Olvasgatom Schäffer Erzsébet Káprázat az élet című könyvét. 
Igen, csak olvasgatom. 
Úgy jövetben, menetben. Mert egyben nem megy nekem. 
Egyszerre olvasva több történetet, sok(k) a magamfajta átlagember típusnak. Az a sok nemes cél, nagy elhatározás, mérhetetlen kitartás, hangos szó nélküli szeretettel terelgető gyereknevelés, égig érő és segítő Istenhit, végtelen emberi nemesség, ami ebben a könyvben van, megterheli a lelket. 
Ezt a könyvet nekem csak darabonként szabad olvasni, különben úgy érzem, a világ legsemmibb szardarabkája vagyok, aki most éppen a magyar szentek almanachját tanulmányozza. 
Igazából nem tudom, mit érezhetett S.E., amikor leírta ezeket a beszélgetéseket, történeteket, de lehet, hogy ő is túlfelnéz, túltiszteli, túlszereti beszélgetőtársait, vendéglátóit. 
Ami viszont jó:
Az embereket, akikről ír, imádom. A teljesség igénye nélkül: Törőcsik Mari, Cseh Tamás, Miklósa Erika, Nagy Anna, Bács Ferenc, Gross Arnold. 
Szeretememberek, és szeretemtörténetek. Ezért kompromisszumkész vagyok. Nem érdekel mikorra fejezem be a könyvet (mert be kell fejeznem (nem have to, hanem must)), de szigorúan egyszerre csak 1 történet. 
És nem túlérzékeny állapotban. :)

komment és ...

Van, amihez, akihez nem írok, most nem.

Talán mert úgy érzem, többet látok a sorok között, mint amennyi valójában  bennük van.
Talán mert túl személyes a nézőpont, ahonnan nézek.
Talán mert bizonyos életszakaszokon én már túl vagyok, és saját magamból kiindulva azt gondolom, hiába is mondanám valakinek, hogy ne így, hanem amúgy, nem lenne értelme. Ameddig én magam rá nem jöttem valamire, nekem is hiába beszélt bárki. Ráadásul bazi nehéz kilépni a komfortzónából.
Talán mert teljesen rosszul érzem, gondolom, vélem, amit, ahol  és ahogyan...


Azt szeretném még tudni, hogy az emberi felnőtt korban is vannak-e, lehetnek-e ugrásszerű lépcsőfokok, fejlődések, "megvilágosodások", mint a gyerekeknél? Amikor hosszú ideig nyűgös, hisztis, azután egyszer csak villával eszik, vagy új szavakat kezd használni?
Lehet-e ennek örülni, felszabadultan élvezni, csak, mert nekem tetszik?
Vagy ha ilyet érzek, akkor attól inkább meg kellene ijednem, sutba kellene dobnom, sőt, mi több szégyellnem kellene?
Szabad-e ennyire kilépni a komfortzónából, vagy ez már veszélyes?
Szabad-e őszintébbnek lenni, vagy inkább álljak vissza a sorba?
El lehet-e jutni az őszintébb-ségtől az őszinteségig, vagy inkább hagyjuk?
Lehet-e privát paradicsomom, vagy mindenen osztoznom kell a családdal, mert az úgy szép?
Vagy a róka?

légűr

Egy blogger, ha valami miatt elvesznek az olvasói, vagy csökkennek a kommentek, egy kicsit légüres térben érzi magát. És ez egy nagyon szar érzés. Megszenvedtem, nem is egyszer.
Kezdetben a TV2-n volt akkora élet, hogy ihajj. Barátok, vitapartnerek, kedvencek, nemkedvencek, csapatok, csoportok, rajongók, utálók. Utána a blogolon is. Azután szépen lassan elkoptak a "régi barátok". Törlés, más néven újrakezdés, jelszavazás, rejtőzködés, nálam is. Volt már minden, mint a búcsúban.

Azután, jó sok idő múlva rájöttem, hogy én egyszerűen képtelen vagyok a blogos kommunikációra. Nem érdekel, nem tudok elég energiát fektetni a vigyázós fogalmazásba.
Leírom amit gondolok, leírom a véleményem, elolvasok másokat, esetleg ott is leírom a véleményem (már nem), és annyi.
Már nem kezdek sem vitákba, sem magyarázkodásokba, mert magamból indulok ki, hogy én sem vitaindítónak szánom a bejegyeimet, akkor biztosan más sem. Úgy gondolom, mindenki tudja, hogy miért írja le éppen azt, amit, miért él úgy, ahogy éppen...
Hogy én bármit írhatok, attól neki nem lesz sem jobb, sem rosszabb, és nekem sem, ráadásul egyikünk sem fog megváltozni. És úgyis mindenki kiszűri a kommentekből a neki tetszőt. És úgyis csak picike szilánkokat mutatunk magunkból, amiből persze le lehet vonni következtetéseket, csak éppen durván fölösleges.
Már nem olvasok olyan blogokat, ahol mindig, minden bejegy kapcsán más véleményen vagyok, mert nem vagyok saját magam ellen.
Már csak olyan blogokat olvasok, amelyeknek vagy a témája, vagy az írója kedves nekem és észrevettem, már nehezen kezdek új kedvencekbe.
Most nekem így, ha nem is össz-, de komfortos.
Öregszem. :)

Mese-mese-meskete

Nem hiszek azokban az emberekben, akik nem szeretik a meséket. Akik nem szeretik a "légbőlkapott", fantázia szülte történeteket.
Mert ezek az emberek nem hisznek a mesék igazságában, és a fantázia teremtő erejében.
És ha ezekben nem hisznek, könnyen lehet, hogy elvesztették saját gyereklelküket, hiszen a legfőbb mesélők a gyerekek.

Tegnap megnéztük az Öt legenda című filmet. Élveztem, szerettem, drukkoltam, nevettem.
És sírtam is. Nem bánattól, nem meghatottságtól. Hanem egyetlen pontban megérintős örömteli katartikus pillanattól. Másfél órára maradéktalanul visszakaptam a gyereklelkem. Azt, amelyik a bábszínházban bekiabál, hogy "vigyázz nyuszi! Mögötted a róóka!!"
És gyerekmód örültem neki.
És annak is, hogy mellettem volt a férjem és a 2 gyerekem. :) Mert egyre ritkább pillanatok már ezek is.

Ja, és végre egy film, aminek az előzeteseiben nem lőnek le minden poént.

A mérleg csípős nyelvei

Végiggondoltad már, hogy mit adunk és mit kérünk, várunk? A gyerekeinktől, mások gyerekeitől, a mai fiataloktól...

Adunk-e annyi türelmet nekik, mint amennyit elvárunk tőlük?
Tudunk-e mi annyit, mint amennyi tudást elvárunk tőlük?
Tudjuk-e mindig, minden életdolgozatunkat ötösre írni, hiszen tőlük ugye ezt várjuk.
Vagyunk-e velük annyira udvariasak, mint amennyi udvariasságot elvárunk tőlük?
Meg tudjuk-e mondani nekik, hogy ma, 2012-ben mi fontos, mi jó és mi használható? Vagy csak balhézunk velük, mert amit szerintünk csinálnak az nem fontos, nem jó, és nem használható.
Tiszteljük-e mi annyira az időseinket, mint amennyi tiszteletet mi meg akarunk követelni tőlük?
Van-e még erőnk példát mutatni, vagy csak fásultan kritizálunk?
Merünk-e nyitottak lenni a szexuális, szerelmi problémáikra, vagy rájuk bízzuk, oldják meg, ahogy akarják, hiszen nekünk is jórészt valahogy egyedül kellett megtanulnunk.
Be merjük-e vállalni, hogy bizonyos dolgok ismeretében fölénk kerekedtek, és be merjük-e vállalni, hogy a segítségüket kérjük?
Be merjük-e látni végre, hogy a mi generációnk adott a kezükbe egy olyan eszközt, ami gyökeresen megváltoztatja mind a tanulási-, az ismeretszerzési-, mind a kapcsolattartási szokásokat, és nem szabad őket okolnunk ezen eszköz, az internet túlzott használatáért, mert az eszközt a kezükbe mi adtuk, de a felhasználás módját, az etikettjét, a demokrácia ilyen szintű alkalmazását sajnos rájuk kell hagynunk, mert az már túllép rajtunk.

nem egyszerű ez emberek...
Van itt egy csomó szakma, csak a fele nem piacképes.
Van itt egy csomó főiskola, egyetem, de a náluk elnyert papír sem puha, sem semmilyen valutára nem konvertálható.

Nem olyan régen azzal szembesültem, hogy a gyerekem nem akar semmilyen főiskolát-egyetemet, mert, miután utál nem szeret tanulni, nem vállalja fel azt a felelősséget, hogy nekünk kelljen már most elkezdeni gyűjteni  a tandíjra, illetve nem akar már huszonévesen hitelt felvenni
Jó is ma szülőnek lenni...