Gondolatsor

Kéremszépen én bevallom, sajnálom Ménest a gólyát, de ennyi.
A MME rakott rá jeladót, hogy megtudja, merre megy az állat. Úgy tűnik, akkora baszomnagy cuccot sikerült rápakolni, hogy az egyiptomiak (MME tudja évek óta, hogy arra járnak a madarak, és ott most kicsit sem békés) kémnek nézték miatta, hát kikapták a levegőből. Meg is sérült.
Valószínűleg így indult tovább szegény, hogy utolérje a csapatot. Gyengült, sérült volt, és egyébként is leginkább lakott területeken vezet az útjuk. És, ahogy írták, arrafelé vonuláskor hagyománya van a  sport- és/vagy élelmezési célú vadászatnak.  Valaki hát levadászta és megette.
Valószínűleg néhány ember jól lakhatott vele. Legyen így a természet törvényei szerint.
Ami meg minket, illetve inkább a Magyar Madártani  Egyesületet illeti: tudni akarták, hogy vonulnak a gólyák. Hát így: ilyen-olyan okból sok el is pusztul közülük.
Kár ez a cirkusz. A többiért nem sokan ejtenek könnyet ebben az országban (tisztelet a harcosoknak), csak éppen ezt Ménesnek hívták, nevet adtak neki, "megszemélyesítették".
A többi gólya meg repül tovább és próbál túlélni, és a jóérzésű emberek csak remélik, hogy tavasszal ismét lesz kit köszönteni a kertvégi fészekben
És, hogy mostani divat szerint összeesküvést is elméletezzünk:  lehet, hogy ők lökték le maguk közül a "dobozost", nehogy már a hülye ember mindent megtudjon róluk. Igazuk is lenne.

Rendelkezünk egy csomó információval, és ezzel együtt egyre kevésbé vagyunk igaz életre valóak. Kitaláltak, fejlesztettek egy csomó dolgot, kütyüt, fegyvert, orvosi csodát az okosok, de még mindig nem képesek egésznek látni a világot. Még ennyi év után is rejtély az ásítás, a nátha, az álom, az érzelem, a lélek.
Tehát kurva jók vagyunk abban, ami dolog, de baromi gyengék vagyunk abban, ami emberi. Ezért azt el is utasítjuk. Az emberek jelentős része még mindig elhiszi, hogy csak az létezik, ami látható, mérhető, fogható.

Csak olyan művilágba vagyunk életképesek, ahol lassan robotok kinyalják a seggünket, és az ivóvizünkkel öblítjük le a WC-t. Azzal az ivóvízzel, ami amúgy a gyógyszereink belepisilése miatt lassan hülyére hormonoz minket.
De lassan legalább szaporodásképtelen lesz ez a kicseszett fogyasztói társadalom, és mondjuk visszatérhet az élet végre az emberiség bölcsőjéhez Afrikába. Ahol, "civilizáció" híján csak az erősek, rátermettek élnek túl és lesznek képesek szaporodni. Ha lesz még olyan. Ha nem?
Hát akkor a föld majd vesz egy embertelenül nagy levegőt.
Ne köss bele. Nem tudományos, csak érzelmi töltetű gondolat-szilánk-sor.

Szívem csücsökjei

Vannak dolgok, amikbe mindig szívesen "belebotlok". Öröm velük találkozni.
Van, akinek feltétlen és korlátlan derű, ha mondjuk a saját, vagy a hozzátartozója igazolványképét nézegetheti.
Engem pedig bármikor fellelkesít és örömhormontermelésre késztet például az Örömóda hallgatása és szibériai faházak képeinek nézegetése.

Örömóda / flashmob

Csodálatos szibériai faházak

És igen, Sheldon szeretetteli jelenléte is.
Ja, és megint "puszi" a nagy tudósoknak, akik szerint az állatok nem értenek és nem lelkisek: Sheldonnak emelni kellett az elmúlt 2 napban  a nyugtatóadagján, mert Sali halála után visszatért az elalváskori remegése.

légűr

Egy blogger, ha valami miatt elvesznek az olvasói, vagy csökkennek a kommentek, egy kicsit légüres térben érzi magát. És ez egy nagyon szar érzés. Megszenvedtem, nem is egyszer.
Kezdetben a TV2-n volt akkora élet, hogy ihajj. Barátok, vitapartnerek, kedvencek, nemkedvencek, csapatok, csoportok, rajongók, utálók. Utána a blogolon is. Azután szépen lassan elkoptak a "régi barátok". Törlés, más néven újrakezdés, jelszavazás, rejtőzködés, nálam is. Volt már minden, mint a búcsúban.

Azután, jó sok idő múlva rájöttem, hogy én egyszerűen képtelen vagyok a blogos kommunikációra. Nem érdekel, nem tudok elég energiát fektetni a vigyázós fogalmazásba.
Leírom amit gondolok, leírom a véleményem, elolvasok másokat, esetleg ott is leírom a véleményem (már nem), és annyi.
Már nem kezdek sem vitákba, sem magyarázkodásokba, mert magamból indulok ki, hogy én sem vitaindítónak szánom a bejegyeimet, akkor biztosan más sem. Úgy gondolom, mindenki tudja, hogy miért írja le éppen azt, amit, miért él úgy, ahogy éppen...
Hogy én bármit írhatok, attól neki nem lesz sem jobb, sem rosszabb, és nekem sem, ráadásul egyikünk sem fog megváltozni. És úgyis mindenki kiszűri a kommentekből a neki tetszőt. És úgyis csak picike szilánkokat mutatunk magunkból, amiből persze le lehet vonni következtetéseket, csak éppen durván fölösleges.
Már nem olvasok olyan blogokat, ahol mindig, minden bejegy kapcsán más véleményen vagyok, mert nem vagyok saját magam ellen.
Már csak olyan blogokat olvasok, amelyeknek vagy a témája, vagy az írója kedves nekem és észrevettem, már nehezen kezdek új kedvencekbe.
Most nekem így, ha nem is össz-, de komfortos.
Öregszem. :)