A mérleg csípős nyelvei

Végiggondoltad már, hogy mit adunk és mit kérünk, várunk? A gyerekeinktől, mások gyerekeitől, a mai fiataloktól...

Adunk-e annyi türelmet nekik, mint amennyit elvárunk tőlük?
Tudunk-e mi annyit, mint amennyi tudást elvárunk tőlük?
Tudjuk-e mindig, minden életdolgozatunkat ötösre írni, hiszen tőlük ugye ezt várjuk.
Vagyunk-e velük annyira udvariasak, mint amennyi udvariasságot elvárunk tőlük?
Meg tudjuk-e mondani nekik, hogy ma, 2012-ben mi fontos, mi jó és mi használható? Vagy csak balhézunk velük, mert amit szerintünk csinálnak az nem fontos, nem jó, és nem használható.
Tiszteljük-e mi annyira az időseinket, mint amennyi tiszteletet mi meg akarunk követelni tőlük?
Van-e még erőnk példát mutatni, vagy csak fásultan kritizálunk?
Merünk-e nyitottak lenni a szexuális, szerelmi problémáikra, vagy rájuk bízzuk, oldják meg, ahogy akarják, hiszen nekünk is jórészt valahogy egyedül kellett megtanulnunk.
Be merjük-e vállalni, hogy bizonyos dolgok ismeretében fölénk kerekedtek, és be merjük-e vállalni, hogy a segítségüket kérjük?
Be merjük-e látni végre, hogy a mi generációnk adott a kezükbe egy olyan eszközt, ami gyökeresen megváltoztatja mind a tanulási-, az ismeretszerzési-, mind a kapcsolattartási szokásokat, és nem szabad őket okolnunk ezen eszköz, az internet túlzott használatáért, mert az eszközt a kezükbe mi adtuk, de a felhasználás módját, az etikettjét, a demokrácia ilyen szintű alkalmazását sajnos rájuk kell hagynunk, mert az már túllép rajtunk.

nem egyszerű ez emberek...
Van itt egy csomó szakma, csak a fele nem piacképes.
Van itt egy csomó főiskola, egyetem, de a náluk elnyert papír sem puha, sem semmilyen valutára nem konvertálható.

Nem olyan régen azzal szembesültem, hogy a gyerekem nem akar semmilyen főiskolát-egyetemet, mert, miután utál nem szeret tanulni, nem vállalja fel azt a felelősséget, hogy nekünk kelljen már most elkezdeni gyűjteni  a tandíjra, illetve nem akar már huszonévesen hitelt felvenni
Jó is ma szülőnek lenni...

Viszlát...

Én elhiszem, hogy jobban esik (na nem nekem), ha leírom a blogomban, hogy ekkora :

sőt! Ekkora:

címeres ökör voltam, amiért ezt vagy azt csináltam. Történik ilyen is (pont eggyel lejjebb volt talán?). De azért van olyan, amikor éppen más történetét hallva, olvasva, látva gondolom azt, hogy más (is ) tud ekkora, világbajnok trófeás bakot lőni:

 Ha konkrétan magam balfaszkodtam, akkor leírtam egyenesen E/1-ben. Ha meg én is lehettem volna (lehetek én is, lehetek én is az egyetlen...), de alkalmasint másról jutott valami eszembe, akkor meg jött a mutogatós általánosítás.
De ez nem volt egyenlő azzal, hogy mindenki más ördög, én meg kéjbájtökély. Ez csak ennyivel volt egyenlő: olvastam (láttam, hallottam, tapasztaltam) valamit, amiről ezmegaz a véleményem. Ez meg a blogom, ahová (naivan mindig azt hittem), leírhatom.

Ilyen eccerű vagyok én, mint egy faék.

Persze attól, hogy itt nem teszem közszemlére, még vannak visszatérő, megoldhatatlannak látszó, soha el nem múló görcseim és az élet sokszor nekem is elviselhetetlennek tűnik.
But I try to solve them in my real life.

Amúgy asszem, most untam meg az egészet.