Adunk-e annyi türelmet nekik, mint amennyit elvárunk tőlük?
Tudunk-e mi annyit, mint amennyi tudást elvárunk tőlük?
Tudjuk-e mindig, minden életdolgozatunkat ötösre írni, hiszen tőlük ugye ezt várjuk.
Vagyunk-e velük annyira udvariasak, mint amennyi udvariasságot elvárunk tőlük?
Meg tudjuk-e mondani nekik, hogy ma, 2012-ben mi fontos, mi jó és mi használható? Vagy csak balhézunk velük, mert amit szerintünk csinálnak az nem fontos, nem jó, és nem használható.
Tiszteljük-e mi annyira az időseinket, mint amennyi tiszteletet mi meg akarunk követelni tőlük?
Van-e még erőnk példát mutatni, vagy csak fásultan kritizálunk?
Merünk-e nyitottak lenni a szexuális, szerelmi problémáikra, vagy rájuk bízzuk, oldják meg, ahogy akarják, hiszen nekünk is jórészt valahogy egyedül kellett megtanulnunk.
Be merjük-e vállalni, hogy bizonyos dolgok ismeretében fölénk kerekedtek, és be merjük-e vállalni, hogy a segítségüket kérjük?
Be merjük-e látni végre, hogy a mi generációnk adott a kezükbe egy olyan eszközt, ami gyökeresen megváltoztatja mind a tanulási-, az ismeretszerzési-, mind a kapcsolattartási szokásokat, és nem szabad őket okolnunk ezen eszköz, az internet túlzott használatáért, mert az eszközt a kezükbe mi adtuk, de a felhasználás módját, az etikettjét, a demokrácia ilyen szintű alkalmazását sajnos rájuk kell hagynunk, mert az már túllép rajtunk.
nem egyszerű ez emberek...
Van itt egy csomó szakma, csak a fele nem piacképes.
Van itt egy csomó főiskola, egyetem, de a náluk elnyert papír sem puha, sem semmilyen valutára nem konvertálható.
Nem olyan régen azzal szembesültem, hogy a gyerekem nem akar semmilyen főiskolát-egyetemet, mert, miután
Jó is ma szülőnek lenni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése