Nem hiszek azokban az emberekben, akik nem szeretik a meséket. Akik nem szeretik a "légbőlkapott", fantázia szülte történeteket.
Mert ezek az emberek nem hisznek a mesék igazságában, és a fantázia teremtő erejében.
És ha ezekben nem hisznek, könnyen lehet, hogy elvesztették saját gyereklelküket, hiszen a legfőbb mesélők a gyerekek.
Tegnap megnéztük az Öt legenda című filmet. Élveztem, szerettem, drukkoltam, nevettem.
És sírtam is. Nem bánattól, nem meghatottságtól. Hanem egyetlen pontban megérintős örömteli katartikus pillanattól. Másfél órára maradéktalanul visszakaptam a gyereklelkem. Azt, amelyik a bábszínházban bekiabál, hogy "vigyázz nyuszi! Mögötted a róóka!!"
És gyerekmód örültem neki.
És annak is, hogy mellettem volt a férjem és a 2 gyerekem. :) Mert egyre ritkább pillanatok már ezek is.
Ja, és végre egy film, aminek az előzeteseiben nem lőnek le minden poént.
2 megjegyzés:
No, akkor ezt előjegyzésbe veszem... a mai napig imádom a meséket, olvasni is, nézni is... és tök jó, hogy van egy fiam, mert mindezt már vele együtt tehetem... :)
Bevallom, erős fenntartásaim voltak a filmmel kapcsolatban, miután meghallottam, hogy szegény álommanóból homokember lett a fordításban, de ki tudja, talán félreteszem az előítéleteimet és megnézem egyszer.
De szigorúan csak azután, hogy kiolvastam az Eragon 4. kötetét, amit előre megrendeltem, és most végre-végre hozzájutottam. Mert sárkányos mese :)
Megjegyzés küldése