Hajnal, ébredés, kávé...

Hajnal, ébredés, kávé.
Bekapcsolt a napi félálom robotpilóta, összerakta a szokásos kávém, és, mivel gyakorlott és öregróka a robotpilóta szakmában (ráadásul velem egyidős) tévedhetetlenül megkapom a szokásos ízt.
Biztonság és nyugalom.
Ülök az asztalnál, hátam mögött a konyhával, szemben a sötét ablakkal. Mintha egy éjtükör lenne.
Látom benne magam. Óvatosan leskelődöm a bögre felett. Nézelődöm: ágykócos a hajam, párnaráncos az arcom, szarkalábnyomos a szemem sarka. Mamikáé, édesanyáé a szemem, a nézésem, ahogy a szemüveg mögül, mégis rövidlátón, álmosan pislogok szembe magammal.
És egy ideje rájöttem, nem baj ez. Néha talán zavaró, de amúgy rendben van. Velem is, anyuval is. Mamikával mindig is rendben voltam.
Ráadásul a pizsum sötétkék, pillangós, „Lidis”, kicióccó. Szeretem.
Eltereli a figyelmem a macska, ahogy felugrik a mosogató szélére. Érdeklődve figyeljük egymást a „tükörben”. Mindketten kissé félrebillentjük a fejünket és csak nézelődünk. Mintha a másik valami Istencsudája lenne.
Mint ahogy az is.
Kortyolok egyet a kávémból, és mire visszanézek, a cica már lelépett, itt van, felugrik a székemre, a hátam mögé. Néhány pillanat múlva már a combomba kapaszkodva fekteti a fejét az asztalra, és elmélyülten mozizik velem tovább.
Nézzük az ablakban magunkat.
Egy élénk kis vörös macska, meg egy álmos nagy nő.
Szeretem ezeket a perceket. Az enyémek. Barátságosan ölelnek, visszaadnak magamnak, és csak annyi kérnek, fogadjam el, élvezzem.
Tűnékeny idő, múlékony hajnali önazonosság.

Lassan elfogy a kávé, az ölemben dorombolva szunyál a macska, és amikor legközelebb felnézek, a kivilágosodó ablakban már a szomszéd ház köszön be fénylő fürdőszoba ablakkal.