viszály-mese

A viszály meséje

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy ember. Szakálla nem volt, se kender se nád, sőt utálta is a szerzetes  szőrzetes embereket rendesen. Nem is akarta, hogy olyan lakjon az ő házában. De ez egy másik történet.

 Volt ennek az embernek 2 fia. Egyik derekabb volt, mint a másik. Szeretnivalóak voltak és kedvesek. De nem tartottak őssze, mert aki később született, az ember szemében, lelkében, szívében az volt bizony a nagyobb, a fontosabb. Így az idősebb akármit csinált, az sosem volt elég jó, elég szép. Csak az, amit a fiatalabbik csinált, az számított.
Bár ez sem igaz ebben a formában, mert annak meg folyvást azt mondogatta az ember: bezzeg a nagyobb, az milyen jól tanul, az mennyit tanul!
A 2 fiú nem igazodott el ezen.
A nagy azért nem, mert azt látta, bárhogy is halad, okosodja magát előre az életben, az nem elég az apja szeretetéhez.
A kicsi meg azért nem, mert, bár, övé volt az ember szeretete, de bárhogy igyekezett, a nagy példakép, a testvér megbecsülését soha nem tudta elnyerni. Pedig lett esküvője, nem sokkal a nagyobbik esküvője után, lett gyermeke is, nem sokkal a nagyobbik elsőszülöttjének születése után. Lett még nagyobb háza is, nagyobb cége is.
Így küzdöttek ők sokáig. A nagy az apa szeretetéért, a kicsi a bátyja szeretetéért.
A küzdelmet megelégelte a sors, és egy napon elvette a fiatalabbik fiú életét.
Nagy volt az ember fájdalma és szomorúsága, de az élet nem állt meg, és menni kellett vele tovább.
A folytonosságot biztosította, hogy a kisebbik fiúnak volt 2 lánya, a nagyobbik fiúnak volt 1 fia és 1 lánya, akik szépen nőttek, cseperedtek, szépek lettek, okosak és ügyesek. Mind jó lett valamiben.

De az ember nem tudta meghazudtolni magát. Nem tudott, talán nem is akart tovább lépni.
Olyan volt kicsiben, mint Denethor, Minas tirith kormányzója, aki annyira sajnálta kedvenc fiát Boromirt, hogy másik fiát, Faramirt is halni küldte.
Szóval az ember, bár remélhetőleg nem tudatosan tette ezt, de folyamatosan viszályt szított, mert azt gondolta, a nagy család fejeként joga van ehhez. A gyerekek családjai pedig kisebb nagyobb összeugrásokkal, morgásokkal tűrték, hiszen az ember már idős, nem várhatták, nem kérhették, hogy megváltozzon.
A viszálynak olyan a természete, hogy lassan de biztosan mérgez, ha időben nem veszik észre. Az ember pedig alapos munkát végzett.
A 2 család gyerekei soha nem lesznek igazi szerető unokatestvérek, mert a nagyobbik fiú gyerekei csak azt látták, hogy a kisebbik fiú gyerekei sokkal előkelőbb helyet foglalnak el a nagyapa szemében, mint ők.
A nagyobbik fiú és a fia között is olykor rombol a viszály. Ki nem találnád, hogyan: az ember úgy dícséri a fiú unokáját, hogy ugyanazokkal a szavakkal mélységesen leszólja a nagyobbik fiát.
A nagyobbik fiú 2 gyereke között is nagy baj lehetne, ha a fiú és a felesége nem vigyáztak volna, mert az ember a kislányt mindig vinné, mindig hívná, kényeztetné, a fiú pedig csak akkor jó, ha rendbe kell tenni az ámítógépt, be kell programozni a tv-t. De a kislány nem megy, mert neki bántó, ha a bátyját valamiből ki akarják hagyni.
Így jön hát az újabb viszály a szülőkkel, akik biztosan eltiltják az embertől a gyerekeket.

A történetnek nincs hepiendes vége. Folyamatos küzdés van csak, hogy egy öreg ember hatalmaskodása, önzése ne érjen célt, hogy legalább egy család relatív normálisan létezhessen.