Ott volt a betonon, kicsike
fekete.
Mostanában rémeket látok.
Valami kidobott sapkát is tegnap
elpusztult rigónak hittem (mondjuk nem csak én).
Néha érzékenyülök. Vénülök,
lehet, hogy bölcsülök is.
Keresem, ami boldoggá tesz. Ha
egy pillanatra is.
Mert kell a boldogságom, mert a
nélkül nem is tudom elképzelni. Ha nincs egy picike, akkor kicsit elveszettnek
érzem magam. Igazából talán ezek a pillanatok éltetnek.
Kicsike fekete az üres
parkolóban.
Kicsike fekete fecske
hanyattkázik az üres parkolóban. Gyomrom szorul.
Ám kicsike fekete fecske
lélegzik.
Kérdés jön: -Mit akarsz vele
csinálni?
Fogalmam nincs. Nincs gyakorlatom
madármentésben, tisztelem őket, csodálom őket, és nagyjából rettegek a
gondolattól is, hogy megfogjak egyet.
Ráadásul munkaidőben munkahelyen
mit lehet csinálni egy feccsel?
Elsőre mondjuk megnézem. Ha
lehet, akkor legalább kiteszem a fűre (komfortzóna
kiabál:“Hülye vagy? Nemmegfogni!
Nemmegfogni!), ne a meleg aszfalton, a veszélyes parkolóban legyen, ahol
lehúzódni, elbújni sem tud.
Odamegyek, nézzük egymást. Ő
piheg, én majrézom. Nincs látható sérülése, kíváncsian figyelget, kicsit
lekoccolhatott egy ablakot udvarlás közben és elájult. Óvatosan a tenyerembe
billentem és elindulok vele a fű felé.
Gyönyörű kis jószág. Néhány
grammnyi tökéletesség.
Kíváncsi, aggódós fekete
gombszemek, vöröses torok, kékesfekete hát és evezőtollak, fehér has. Megyek
vele néhány métert, mikor villámgyorsan megfordul és kirepül a tenyeremből a
fűre. Ott leszáll, verdes egy kicsit, szerintem nem stabil még a rendszer, de
nincs értelme elkezdeni üldözni. Remélem pici pihenés után tovább repült.
Itt maradt a tenyeremben a
puhasága.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése