Szép Piros mese

Szép Piros

Nagyobb baj nem történhet, legfeljebb nem áll jól. – mondta magában, és egy éles kanyarral befordult a boltba.
Pont akkora lendülettel vágtázott oda a polchoz, amekkorával hetek óta a kirakat elé ragasztotta magát délutánonként. Eddig szinte megtiltotta magának, hogy bemenjen, hiszen a Szép Piros biztosan nem áll jól neki, és ehhez a piros színhez nem is passzol egyetlen ruhája sem, és nem is szokott ennyire magas sarkút viselni (még csendben magában, magának sem mondta ki, hogy egyáltalán nem szokott magas sarkút viselni), biztosan kitörné benne a bokáját, ha egyáltalán felvenné.
Különben pedig minek is venné meg, hiszen nem is szokott eljárni otthonról.

Végtelennek tűnt az idő, mintha évek óta napi programja lenne a kirakat bámulása, és a kifogások ismételgetése. Mintha a fejében belül forogna egy betépett tibeti imamalom, ami mantraként ismételgeti önnön meggyőzésére a talált és keresett kifogásokat, hogy miért is nem lehet övé a Szép Piros.
A végső érv mindig az volt, hogy „És drága is.”
De valahogy ma nem volt ideje az ürügyeknek. Ma reggel nem kattogott az imamalom sem ilyet, sem olyat. Végre nem érdekelte, lesz-e még holnap is munkája, vagy szüksége lesz minden félretett pénzére. Ma olyan egyszerűnek tűnt: ha jól áll megveszi, legfeljebb vesz hozzá egy dögös szoknyát, vagy ruhát is. Ha megy valahová felveszi, ha nem, majd otthon bicebócázik benne.
Majd gyakorol.
Már a vásárlásoz is felöltözött. Úgy készült, mintha randevúra hívták volna.
Hát hogyne, végre nem a hideg csarnokba megy dolgozni, ahol mindenképp hóembernek néz ki, úgy fel kell öltöznie. A múltkor a kollégái meg sem ismerték, amikor végre a tényleges 54 kilóját villogtatva ment kávézni a barátnőivel. Most pedig nejlonharisnya, lábra simuló magasszárú csizma, kötött rövid szoknya, patent pulóver. Csinos volt, igazán.
Még a tükör is rámosolygott, pedig nem gyakran szerették egymást.

A boltban Szép Piros türelmesen álldogált a polcon, időnként meg-megcsillant a neonfényben, ő pedig végre érte nyúlhatott és felpróbálhatta.
Volt az ő méretében, jól is állt, és meg is tudott mozdulni benne.

Otthon belebújt. Elmosogatott, vacsorát készített, előbb felhívta a nagyobbik lányát, aki 1 éve Angliába költözött, majd felhívta a „kicsit”, aki csak 2 hete él a fővárosban, úgy 300 kilométernyire tőle. Mindkettővel beszélgetett, némileg az agyukra is ment szokás szerint, de így szerették egymást. Nagyon.
Később, még mindig Szép Pirost viselve megivott a boldogságra a tv előtt egy pohár bort, megágyazott, és lefeküdt aludni.

Az jutott eszébe, hogy nagyon sok év eltelik állandó tízórai, ebéd-, és vacsorakészítéssel, mosással, takarítással, aggódással, férjjel, gyerekekkel. Azután már nem kell tízórai, a férj is elmarad valahol, a gyerekek is önállósulnak, előbb az egyik, majd a másik. Egyre kevesebbet kell főzni, mosni, takarítani. Mondjuk az aggódás, az nem csökken.
 És így olyan nehéz az élet mellett dönteni. Nem úgy élni, hogy nemmeghalni, hanem Élni, nyüzsögni, kilépni a jól megszokott mamós kényelmi zónából.
És mondjuk megvenni Szép Pirost.
De elég csak egyszer az irányt kiválasztani. Utána valahogy a lépések már jönnek egymás után.
Ha van egy Szép Pirosod, az majd intéz magának szép járást, csinos öltözködést.
Ha direkt van egy utazótáskád és nem csak úgy találva a padláson, az intéz magának ország-, világjárást, majdnem másik életet.
És így tovább.
Csak az a kezdő lökés.
Na az jön nehezen.