És úgy tűnik, az is igaz, hogy mára kiderült, nálunk én vállalom ezt fel. Pedig nehéz, mert le kell győznöm beépült, berögzült szokásokat, béklyókat
Például azt, hogy szerintem az idősebbeknek kellene lépni a fiatalabbak felé. Mert nagyobb az élettapasztalatuk, nagyobb lehet a bölcsességük, mert a bajban az idősebbnek kell a fiatalabb felé nyúlnia. Mert nehéz helyzetekben az idősebbnek kell biztatni a fiatalabbat. Mert felelősséget kell vállalni azért a kijelentésért, hogy te még kicsi vagy, ne szólj bele a nagyok dolgába. Ha ezt valaki kimondta, néhány év múlva nem várhatja el a kicsitől, hogy hipp-hopp nagy legyen a nagyok között, mert ő abban a rendszerben mindig "A kicsi" lesz.
Mert a rendszer akkor működik jól, ha felülről lefelé ad, és alulról felfelé elfogad.
És például le kell győznöm a sztereotípiát, hogy ünnepek alatt csak a családtagokat látogatjuk meg, esetleg megmutatjuk magunkat a városnak-falunak az éjféli misén. Minden más kilépés tabu. Én életem 46 karácsonyán betartottam ezt az íratlan szabályt, a 47-en pedig megszegtem . És ha 20 ember fel is háborodott és meg is botránkozott azon, ami tegnap este történt, nekem ezerszer többet számít a plusz 2 ember: hogy a lányom nyugodtan aludt és Élet egyetlen kérésemre indult és mellettem állt.
Le kellett győznöm azt is, hogy magánéletbe, kapcsolatba beleszólni nem szabad. Szabad. Kell. Mert én mindent hagyok, végtelenül tolerálok, csak azt nem, ha családtagot valaki szóval, fizikailag vagy lelkileg bántalmaz.
Meg azt is, hogy köteles vagyok 25-ödszörre is meghallgatni bárkinek a sírámait, akár családon belül, akár családon kívül. Nem tudok segíteni, illetve amit tudok, megteszek. De nem vállalok fel plusz fájdalmakat, döntéseket.
Azt mondják, 2016 az elengedés éve. Hát én ezeket biztosan elengedtem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése