hajnali átmelengető

Valószínűleg nem kórkép, hanem korkép tünet, hogy hajnali 4-kor ma is felébredtem.
Ilyenkor még általában minden és mindenki csendben bír maradni. Ami jó is lehetne, kivéve amikor  hajnalnégy összejön a teljesen borúlátó peszimista kétségbeesős lényemmel.
 Mert olyankor nem jó a mindent ellepő csendesség.
Mert a mindent ellepő csendesség engedi, hogy a hülye gondolatok teljesen kisajátítsák ezt, az egyébként kellemes állapotot. Mint ma is (és tegnap is).

Inkább kijöttem a nappaliba (úgyis itt élem az életem nagy részét), bevackoltam és olvastam egy kicsit. Majd ahogy az ilyenkor szokott, hozzám bújt Sheli, lefeküdt, először mellém, majd óvatosan, dorombolva, szerelmesen mélyen a szemembe nézve a karomra fektette a fejét és elszunyókált. Hogy ne nagyon zavarjam, letettem a könyvet. Én is elaludtam. :)
Legközelebb 6 körül ébredtem, csak azért, mert megmacskásodott a karom. Jaja, a macskás.

Kinyitottam az ablakot, felültem, ölembe kaptam a laptopot, és csendeskén töltődni kezdtünk.
A bejárati ajtó melletti ablak a kertre nyílik, leginkább nyugati nyílású. Nem is süt be a nap, nem vállalkozik lehetetlenre.
Helyette megörvendeztet azzal az élménnyel, hogy láthatom, ahogy fokozatosan napragyogásba vonja a kertben levő különböző fákat. Először a csavartfüzet, azután a nyárfát, majd a fenyőt, végül a vadalmát. Részben a fajtának, részben az ösznek köszönhetően mindnél más a megvilágosodás.
 A csavartfűznek keskenyek a levelei, és egy kicsit ezüstös a levélfonákja, ezért kiccsé tényleg csillogósan ébred (és még mindig nem olyan, mint Edward, amikor fényt kap).
A nyírfa már erősebben készül a télre, és, bár még csak szeptember eleje van, rendesen sárgák a levelei, és a felső ágakon erősebb lehet a gravitáció, onnan már le is hullottak. Ami viszont még kapaszkodik, az megduplázza a nap aranysárgáját és átmelegíti a lelket.
A fenyő, az fenyő. Levél szempontból tojik nagy ívben a nyárra, az őszre, ha az eredeti teremtés szerint kötnék is levélhullatós elvárások, ő öntudatosan, évszázadok óta nagy ellenálló, nem adja meg magát. A hajnali napfénynyel is csak úgy van, hogy "jó-jó, körülölelhetsz, picit világosabbá tehetsz, de további engedményeket, főleg ragyogást ne várj."
A vadalma az mókás. Eredetileg is vörösek a levelei, és ősszel is csak vörösből vörösbarnába, majd földbarnába csúszik. Ilyenkor hajnalonta szinte érzi az ember lánya, ahogy legkisebbként, utolsóként a sorban, csak nyeli a neki jutó maradék napmeleget, mintha tudná, annyira kicsi, hogy télen lesz olyan, amikor őt már talán egész nap nem éri el a napfény.
És persze a kert végében ott a diófa. Őt nem látom, de hidd el, nem véletlen, hogy a kert hátsó felében csak ő él egyedül. Azt hiszem, ha növény lennék, diófa akarnék lenni.

Terveim szerint jövőre már orgonafácskákat is elér itt az udvaron a hajnali napsugár. Nagyon-nagyon szeretném.