Azért a víz azúr

Nem vagyok fóka típus, a tengerparti nyaralás elsősorban a tengeri szél, a látvány és a naplemente miatt csábít.  A víz csak mint őselem vonz, nem mint szórakozási lehetőség. Zavar, ha a számba megy, az orromba, a szemembe. Nem szeretem úszás közben a víz alá tenni a fejem.  Tudok úszni, viszont félek, és korlátozott a vízbiztonságom. Ennyi.

És most látom a tenger víz alatti zavaros kékjét, a felülről beszűrődő fényt,  hallom a víz hangjait, érzem, ahogy különböző élőlények hozzám érnek, várom, hogy a delfinek jöjjenek, tudom, hogy én az egész világ, és nem csak a víz alatt, hanem a víz fölött is. Lebegek és boldog vagyok. Valami eddig ismeretlen boldogsággal. Nem birtokolok, hanem eggyé válok a mindenséggel.

Mit számít, hogy tudom, hogy nem ez történik? Hogy a szemem csukva, de ha kinyitnám, csak a strand tiszta meleg vizének kékjét látnám, a különböző élőlények csak emberi lábak, a delfineket csak én képzeltem oda, én szeretném, hogy ott legyenek. De lebegek a víz alatt, forgatnak, magzatpózba hajtogatnak, és én eddig ismeretlen boldogságot és bizalmat érzek, valami összeolvadós szerelmet a vízzel és a világgal.

Az egyik igazi, a másik valódi.

Néhány évvel ezelőtt próbáltam már, és képtelen voltam erre a fajta ellazulásra. Megijedtem, mikor orromra került a csipesz, amikor 1 másodpercre is a víz alá billentették a fejem. 

 Mennyi görcs, mennyi félelem kellett, hogy feloldódjon ahhoz, hogy ez most megtörténhessen. Létrejött. Ha csak egyszeri élmény volt, azt sem bánom, bár szeretném újra, és újra átélni.