Anyám attól félve, hogy a bátyámtól és/vagy a nővéremtől tudom meg,hogy apu nagyon gyenge és beteg, nincs jól, inkább felhívott,és a "hogyan kapom meg holnap a táncnapra a jegyet?" kérdés álcájával korrekt módon letolt.
Pedig ha tudná, hogy eddig minden nehéz pillanatban én szóltam nekik és ők soha nekem...
Nem tudja.
Nem tudja ezt sem, és azt hiszem, soha nem fogja megtudni azt sem, hogy nem vagyok képes szembenézni a ténnyel, hogy ők elveszíthetők.
A saját halálomtól nem félek, inkább csak a fájdalomtól.
De az ő betegségeiktől, halandóságuktól rettegek. Apró gyerekként szeretem azt hinni, hogy ráérek még ezzel foglalkozni.
Pedig.
1 megjegyzés:
Körülöttem öt vagy hat közeli rokon/barát van 70 fölött, néha úgy érzem, egy időzített bombán ülök, és a kényelmes kis életem bármelyik pillanatban múlt idővé válhat... az érzelmileg és fizikailag kényelmes kis életem. Ráadásul úgy érzem, a dolgok viszonylag egyszerre fognak történni. És akkor még nem is beszélek a 94 éves nagyapámról.
Megjegyzés küldése