Vannak dolgok, amikről azt gondoljuk, nem lehet beszélni.
Nem
lehet, mert nem illik, mert nehéz, mert „hogy veszi ki magát“ a
nyilvánosság előtt. Igen, akár a blog nyilvánossága előtt is.
Ugyanakkor pedig muszáj lenne róla beszélni.
Muszáj lenne
mindenről beszélni nyíltan és nyitottan.
De ki az, aki
felvállalja, hogy elkezdjen egy témát, ami erősen megosztó?
Mondjuk Alessia halottak napja kapcsán.
De ez most más.
Tüneményesen sok kisgyerekes blogger van a környéken, és nicsak,
van, aki már végre le meri írni, hogy a terhesség, a
kisgyerekesség, bár fenékig tejföl, de nem fenékig tejszín.
A nagy-, már-már felnőttgyerekesek meg olykor írnak a
büszkeségről, és még olykorabb, leginkább ködölve a
nehézségekről, a fájdalmakról.
De mi van a kettő között? Mi a franc van a kamaszokkal, mi van
azzal, aki márnemgyerek-mégnemfelnőtt? És mi van a szüleikkel?
Megmondom mi van: élnek, túlélnek, megélnek.
Mindezt ki-ki
temperamentuma szerint.
A kisgyerekek nagygyerekekké fejlődnek, kamaszodnak, eltávolodnak, buliznak, nem tanulnak, rohadt módon szerelmesek lesznek és akármennyire idegesítő, ezen
a ponton belépnek azok a dög hormonok is az életükbe.
És amikor eljut erre a pontra a család, akkor nagyon nem mindegy,
hogy a „felnőttek“ hogyan és mit reagálnak.
Mert ezen a pontos is el lehet baszarintani egy gyerek-szülő
kapcsolatot, de alaposan.
(folyt. köv.)
2 megjegyzés:
Valóban, egy idő után az ember nem beszél akármiről a nyilvánosság előtt, pedig lehet, hogy lenne miről (sőt, valószínű), de inkább megtartja magának a gondolatait...
Szeretem a megosztó témákat - intelligens társaságban - nem vita, hanem eszmecsere, ami elgondolkodtató.
Igen, mert egy idő után már a fotót sem rakod fel a fenekéről, mert ugyanolyan gyönyörű zsemple popója van, de... Ahogy egy újszülött még lehet meztelen a képeken a kicsit nagyobbat már kitakarod.
Talán így érzünk a lelkiviláguk kapcsán is, nem? Pedig egy zárt blogban akár beszélhetnénk is róla és kérhetnénk is segítséget, ötleteket.
Megjegyzés küldése