Tatiosz és a kisvakond

Tatiosz bölcsességéhez tartva magam (úllehet, ez lesz egy időre a motyóm, amit fejtegetnem kell?), inkább kellemesen kívánok átlendülni egy újabb fb-s döbbeneten.
Kibeszéltem már Életnek, és most legyen blogos kiírása is a dolognak, csak a lelkem csillapodásának érdekében.
Alcím lehetne: hogyan jut el az ember az „elmegyek a kisvakondhoz, elkérem az ásócskáját” című érdeklődő,  már-már bizakodó gondolattól a „bzdmeg vakond az ásódat” kijelentésig egyetlen rövid séta/éjszaka alatt.

Volt, hol nem vala egy fiatalember, akivel az első munkanapján találkoztam az Egyszervolt Csigagyár Kft. -nél. A látvány mondhatni eklektikus: kicsit kócos haj, olyan igazi csibészes kölyökarc, zakó, vászon-, vagy farmernadrág, járógipsz és sportcipő. Közvetlen, barátkozós, focizós, sérülős. Megírtunk együtt (sokakkal együtt) valami személyiségelemzős tesztet, majd éltük az életünket, ki-ki a saját területén. Időnként összetalálkoztunk, cégen kívül is, megittunk egy sört valahol, dumáltunk. Összességében kedveltem a stílusát, a véleményeit, az elképzeléseit.
Kicsit később, még mindig az E.CS. Kft-nél egy felújítás okán közös légterű „irodába” kerültünk (meg még vagy 40 ember). Akkoriban derült ki a terhességem és nagyon nem esett jól az ülés. Mindenki drukkolt, kedves volt, a kócosgyerek meg azzal szórakoztatott, és terelte el a figyelmem, hogy a gurulós székemmel (a széken én) gyorsulási versenyt rendezett a teremben.
Szép idők voltak, nevetősek.
Mostanság ő még mindig az E.CS. Kft. profitját növeli, én már egészen más területen.
De az fb összeköt…
Illetve összekötött egészen nemtúlrégig, mert egyszer csak vitába bonyolódtunk.
Nem életbevágó, nem különleges, egyszerűen csak véleménykülönbség (számomra) arról, hogy végeredményben egy kalap alá vehető-e a virtusból történő tömeges állatmészárlás a táplálékot biztosító 1 db disznó levágásával.
Számára ez valami egészen másról szólhatott. Mert érdekes reagálás volt a „tőled ezt nem vártam”. Hát, maradjunk annyiban, nem emlékszem pontosan, de bizonyára én sem voltam már a szokásos úrinő.

Viszont a múltkoriban már úgy hiányolgattam az állapotbejegyzéseit, főleg, mert elég aktív fb felhasználó. Na, tegnap már el is jutottam odáig, hogy ránézzek a profiljára.
Ránéztem, és ott riszálgatta magát előttem a  „megjelölés ismerősként” felirat.
Uppsz! Akkor nem vagyunk ismik, aminek 3 oka lehet:
-én tagadtam meg úgy 20 évnyi kellemes laza haveri kapcsolatot (NEM)
-a facebook nyúlt bele és törölte a kapcsolatot
-ő törölte az ismeretséget.
Sajnos a legutóbbit tartom a legvalószínűbbnek.

És most másszunk bele a kisvakondos párhuzamba:
Tegnap este, mikor felfedeztem, hogy nem ismer, még azon gondolkodtam, hogy legalább egy üzenetben, eldöntendő kérdésben megtudakolom, vajon ő törölt-e, vagy a face tette mindezt. Hiszen régi az ismeretség, jár nekem, hogy tudjam, mi miért történik velem.

Ma reggelre már oda jutottam, hogy nem kérdezek. Tudomásul veszem, hogy ez történt. Nem biztos, hogy kell nekem olyan ember, aki nem azt várja tőlem, ami vagyok. Nem azt akarja hallani, amit valójában kérdezek, ami a véleményem, aki én. És nem mindig kell tudni, mi miért van úgy, ahogy. Néha elég azt tudni: oka van.
És ez az eddigi idei csalódásokat/pofáraeséseket benyalva nagyon fontos tudás számomra.