macskák

Vannak ugye ezek a cinyóink. A lakmacskák, Saláta és a Sheldon.
Természetesen féltékenyek mint a gyerekek, főleg a kicsi. Ő nem nagyon viseli el, ha Sali az ölemben van, a közelemben van, ha simogatom. Illetve elviseli, csak elég rövid ideig. Azután rögtön jelentkezik, hogy most már őt szeressem, simogassam, vegyem ölbe.
Ezt natúr úgy juttatja kifejezésre, hogy eltúrja Salátát a közelemből. Nem egy udvarias fajta na.

Hétvégenként az a menetrend, hogy amikor felébredünk, magunkhoz térünk, még lustázva beszélgetünk Élettel az ágyban. Ezt természetesen meghallják a cirnyók és benyávogják magukat. Először a szobába, majd az ágyunkba. És ott aztán kezdődik a "ne őt simizd, én vagyok a kicsi" hercehurca.

Ma reggel viszont sikerült jól megdöbbenteniük minket.

Odáig stimmt, hogy bejöttek, fel az ágyra. De.
Saláta szépen leült velem szemben és önindítózásra simizésre önfeledt dorombolásba kezdett elégedett macskapofival. Közben Sheldon letelepedett a hátam mögött, háttal nekem, és tojt ránk relaxált gőzerővel, mintha ott se lennénk. Még csak Életet sem látogatta meg, mint eddig szokása volt.
Amikor viszont befejeztem Saláta simogatását, egyszerűen helyet cseréltek:
Saláta leült a hátam mögé, háttal nekem, Sheldon pedig szinte ugyan oda tette le magát, ahonnan a másik felkelt fél perccel azelőtt.

OK, hogy utána volt némi mozgás, mert a kicsi szocializáltabb, ő jobban szeret az ölemben tespedődni, a nagy meg áttelepedett az ablak közelébe, de ez akkor is olyan volt, mintha az ajtó előtt a ma reggeli meccset lejátszották volna: ma én megyek anyához simizni először, te meg kivárod a sorod, különben kapsz egyet a kis macskapofádra.