Hallottál már a cyberbullyingról?
Ha nem, akkor először talán ezt olvasd el:
tinik körében előforduló elektronikus zaklatás
ártalmatlannak látszó zaklatás a kibertérben (origo.hu)
Ha szigorúan nézem (és ha szigorútlanul, akkor is) minden tizenéves ki van ennek téve ha fent van a neten. És, ha nem is amerikai "színvonalon", de igenis létezik nálunk is. A lányom mutatott a napokban néhány hozzászólást közösségi oldalon, amik számomra már erősen súrolják a fentebb említett zaklatás határait.
Ezért leültünk, és beszélgettünk erről az egészről.
A netes jelenlétről, a közösségi oldalakon való részvételről már többször esett szó, szerencsére ez nem jelent problémát.
Kértem, hogy meséljen, hogy amikor bántó, trollkodó beszólásokat kap, mit szokott csinálni, ha válaszol, mit ír, honnan tudja, hogy milyen szavakat használjon.
És kérem, elmesélte, megmutatta a gyerek, hogy mi szokott történni.
Büszke vagyok.
A lányomra, és egy kicsit magunkra is.
A lányomra azért, mert rendkívül korrekt, intelligens, humoros és elutasító. Egy beszólás alapján tisztában van azzal, hogy ki az, akinek a megjegyzéseit szó nélkül kell hagynia (vagy szó nélkül hagyhatja), és ki az, akinek muszáj válaszolni, különben felhergelődik és valódi sértegetésbe kezd.
Magunkra pedig azért, mert minden nagyszülői és ismerősi megdöbbenés és tiltakozás ellenére engedtük őket számítógépezni, netezni relatív kicsi koruktól. Mert arra gondoltunk, hogy utóbb úgyis netezni kezd, csetelni, beszélgetni, és ha nem itthon, akkor a haveroknál, suliban felügyelet és előzetes "normakontroll" nélkül.
De így, abban a abban a korban még mi nevelhettük a saját értékrendünk szerint a nethasználatra, még a mi netikettünket tanulták meg. Mára a sajátjuk lett, hogy mi osztható meg, mi tehető közszemlére, hogy a személyes adatokkal mindig csak óvatosan, hogy telefonszám, lakcím nem a netre való, nem kell azt tudni senkinek, milyen a lakásunk, házuk belülről. Még ma is szól a lányom, ha olyan jelöli ismerősnek akit nem tud hová tenni, hogy nézzem meg. Nem minősítenek senkit üzenőfalon (tanárt, havert, barátot).
Minden szülőnek el kell döntenie mikor és milyen dózisban engedi az ámítógépet, és mennyire engedi szabadon a gyerekét a virtuális térben.
És bárhogyan dönt, biztosan tele lesz kétségekkel, bármikor is engedi, korainak fogja tartani. Az idő pedig megadja a visszaigazolást. Akár pozitív, akár negatív.
Viszont el kell fogadni, hogy ma már az informatika az alapműveltség része, a mindennapok eszköze. Házifeladatot kapnak e-mailben, üzenetet az osztályfőnöktől facebookon. Konfliktusokat kell megoldaniuk mimika, grimaszok, nonverbális kommunikáció nélkül. A sima face to face kommunikációhoz és problémamegoldáshoz is segítségre van szükségük, hát még egy ilyen megfoghatatlan, láthatatlan dologhoz.
Nem könnyű lépések, nem könnyű döntések. De egy egy ilyen tipusú visszacsatolás esetén kicsit könnyebbé válik a teher. A tudat, hogy nem neveltem mimózává, hogy képes megvédeni magát, hogy ép a lelke, igazi anyatigris öröm.
8 megjegyzés:
Tudod Csi láttam - olvastam a neten és a Nők lapjában is Amanda Todd esetét, és azonnal, de most is felmerül bennem, hol vannak a szülők? Hol az anya felelőssége - mert ugye elváltak - igenis magára lett hagyva, és egyedül kellett ilyesmivel megbírkóznia.....a gyerekeid nagyon szerencsések ugye tudod:-)
Ez egy nagy hasznos bejegyzés is (köszi a linkeket) és jó arról olvasni, hog van, aki a net helyes használatához segíti a gyerekét - sajnos számos ellenkező példával találkozok...
Amúgy pedig az jutott eszembe, hogy lehet, hogy gyerekeknek szólnak ezek a sorok, de hogy a felnőttek jelentős része sem tudja helyesen kezelni az internetet, az is biztos... :(
Skyppy, az anya felelőssége szerintem talán nem is ott van, hogy éppen az aktuális történetről nem tudott, hiszen a kamaszok nagyon érzékenyek, és pont nem anyunak fogják elmondani, hogy megszégyentik a suliban. Ebbe már nem lehet belépni, ha hiányzik valamiféle bizalom, kapocs.
Affene tudja. Olyan könnyű ezt a szülőfelelősséget előkapni, ugyanakkor olyan kevés időt tudunk együtt tölteni a gyerekekkel, és az sem mindegy, hogy a gyerek úgy napi 8 órában másokra van bízva, a tanárokra, akiknek az ottani közösséget és hierarchiát kellene ismerniük sokkal jobban, mint ahogy az ma történik.
Cirnyó, én bizté nem a gyerekeknek írtam, amit írtam, és nagyon szomorúnak tartom, hogy vannak olyan tanárok (főiskolán is), akik szinte büszkék arra, hogy egyáltalán nem értenek ilyen ördögtől való dolgokhoz, mint az ámítógép és az internet.
Egyébként pedig teljesen igazad van. Csak meg kell nézni azt a rendkvüli mínusz kultúrszintet, ami a facebookon és a magazinoknál, vagy éppen a blogkommenteknél olyan gyakran előfordul.
A tanárok dicséretére pedig ennyit: a lányom osztályfőnöke simán ráír fészen, ha túl sokáig látja gépezni. És tudja, hogy ebben biztosan partner vagyok. :)
Olyan szomorú ez a gonoszkodás, aminek így van még egy eszköze. :-( Sajnos a felnőttek is milyen mocskosak tudnak lenni egymással - lásd az én esetem múltkor és köszi a hozzászólást, de a csajnak habzott a szája és mindegy volt, ki mit írt, a lényeg, hogy lehordhasson - ami egy felnőttnek is borzasztó tud lenni, hát még egy kamasznak... :-( Jó, hogy bizalmat adtál a gyerekeidnek ámítógépezés terén és így most kapsz te is tőlük. Követendő példa!
Csi ebben teljesen igazad van,ennek a bizalomnak-szülő-gyerek viszonylatban,már csecsemő kortól el kell kezdődnie, mert később tényleg nem ér semmit,ez olyan,mintha egy kamasztól azt követelnéd meg,hogy mindenkinek köszönjön,holott eddig elnéted neki ezt a hiányosságát....régi vesszőparipám nekem a gyerekkel való foglalkozás...
Megjegyzés küldése