Szeretem a wmn.hu-t. Persze nem mindig és nem mindent, hanem úgy általában szeretem. Nekem hiteles. Kell a hit, hogy van ilyen magazin :)
Most ezt a cikket találtam Életem 6 legfontosabb ölelése
Ahogy olvastam, elkezdett járni az agyam, hogy nekem van-e hat legfontosabb. Jutott-e már ennyi 47 év alatt?
Mert nem vagyok ölelős. Olyannyira nem, hogy inkább taszít a fizikai érintés és nem vágyom rá. Ez az én kis sündisznókabátkám. Összenőttünk, és jól megy ez nekünk.
Érdekes, valahogy az anyai ölelésekből is inkább kifelé igyekeztem. A baráti ölelések meg szinte ismeretlenek. Voltak. Egészen Petiig
-Peti- lelkem rosszabbik fele. Netes barát kronológiailag már több mint 10 éve, a valóságban szerintünk több élet óta. Az első találkozást nem volt könnyű összehozni, mert soha nem alkalmazkodott semmilyen rendszerhez, időbeosztáshoz, semmihez. Ő Peti volt és kész. És amikor mégiscsak összejöttünk, akkor már nagyon sok dolgot tudtuk egymásról, mert rengeteget beszélgettünk. és a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy megöleltem és visszaölelt. Nagyon és sokáig. Úgy öleltem, mintha fuldokolnék és ő lenne az egyetleen segítségem Azt hiszem, addig valahogy soha nem éreztem, hogy nekem ennyire fontos lehet az érintés.És vele ez még mindig olyan gyógyító.
Tóni pszichológusom, Hellingeres terapeutám, Naná, hogy Hellingeren feljött, hogy nem tudok ölelni. Hogy igen, ez még a növekedő gyerekeimmel is problémás nekem (amíg kicsik voltak, addig nem jelentett gondot). Akkor a nap végén Tóni odajött és megölelt. Ő nagyon magas, de vékony. És még így is egészen bele tudott ölelni magába. Adott rengeteg erőt, és azóta minden találkozásunk elején és végén megöleljük egymást
Dezső. Életem párja. Ferfi az Istenadta, nem egy bújós tipus, talán ezért nem reklamál, hogy nekem nem tartozik a 2 legfontosabb szeretetnyelv közé az érintés. Viszont, ha kérem, ha szükségem van rá, bármikor odavackolhatok. Tudom, hogy nem élek túl gyakran ezzel, sőt inkább ritkán, viszont megvan a biztonságtudatom, hogy megtehetem bármikor, mert ott helyem van. Így könnyebb átvészelni a szar napokat.
Noémi. A lányom. Velem ellentétben neki éltető eleme a fizikai érintés, az ölelés, a bújás. Képes találkozásunk után 20 perccel, 1 órával is odajönni hozzám azzal, hogy "ma még meg sem öleltél". Nagyobb mint én és maga alá temethetne, mégis szinte kivétel nélkül mindig megadja azt a lehetőséget, hogy én ölelhessem őt anyaként és ő ölel engem gyerekként. Nem védhetem már meg sok dologtól, de az érzés ott van.
Gergő. A fiam. Olyan mint én. Ráadásul ugye férfi, érzelemrejtő, szemérmes. Kicsi korában ő is jött, bújt, ölelt. Akkor még olyan könnyen ment ez. Azután meg kiskamasz, kamasz, komiszkamasz fokozataiban már inkább nem, akkor már "jajjanyahagyjál!". Persze volt időnként a "gyere már, hagy öleljelek meg" kérés-felszólítás, olyankor ő kicsit kelletlenül hagyta magát megszeretgetni, de ugye ez nem az igazi. Azután egyszer csak, már vagy 19-20 évesen megöleltem csak úgy, és visszaölelt. Az nagyon nagyon felszabadító érzés volt. Mintha koncentráltan visszakaptam volna egy nagy maréknyi szétszórt boldogságot.
Ez 5. A 6. ezek szerint még várat magára :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése