közel-múlt-idéző

A néhány mondatos szöszök után most itt egy bővebb olvasnivaló. Ha van türelmed.

Nem szeretek visszanézni, vagy legalábbis nem mindig. Vegyes érzéseim támadnak (kinek nem), és néha eszembe jut, hogyan viselnék mások. Utána persze mindig rájövök, hogy nem érdekes, mert ezt nekem kell(ett) végigcsinálni, szóval csak az számít, hogyan látom én.

Mostanában is úgy látom, hogy Isten a tenyerén tart. Hát jó, kicsit többet tapsol, de ezt elkönyvelem, hogy magamnak köszönhetem. :)

A fiam érettségizni fog és előtte még ballag. A ballagásra szétszóródott a család. Az van, hogy ha valóban rábíztam volna a teljes szervezést, ahogy ígértem neki egyszer mérgemben, azt hiszem, édesnégyesben ünnepelnénk.
Az angol érettségije már megvan, jön a magyar, matek, töri és az emelt informatika.  A magyar és a töri nagyon necces, nem érdekli, nem szereti, nem tanulta. Van az a helyzet, amikor az "édeskettes" a szerelmi életen kívül is tökéletesen értelmezhető és pozitív jelentéssel bír.
Ugyanakkor nagyon nehéz vele, és időről időre emlékeztetnem kell magam arra, hogy a mi génjeink dolgoznak benne és mi neveltük ilyenre, Bevallom, mostanában ezt elég sokszor kell magamban elismételgetni, hogy el is higgyem.

A lányom végre célt talált és ez is mozgatja az életét. Sportszervező. És ezért úgy tűnik, már idén is hajlandó tenni. Sőt a tesitanárnője is felajánlotta, hogy ha kell, nyáron is készülhetnek az emelt tesi érettségire. Meg a szerelem is erős mozgatóerő (hol előre-, hol hátramozdító ;) ). Maradjunk annyiban, hogy nagyon nehéz egy olyan, majd' 18 éves lánnyal együtt élni, aki távkapcsolatban szerelmes, és folyamatosan a hormonjai befolyásolják. A hangulatát, a teljesítményét, az érdeklődését, mindent.

Anyut elzavarta az orvos kórházba. Leginkább pihenni a reumakórházba. Masszázs, ilyen-olyan kezelések és alvás. Ez volt előírva. Ezt persze csak úgy lehetett megoldani, hogy közben apura mi vigyázunk. Első héten én aludtam nála, és gondoskodtam róla, második héten a bátyám, én pedig, ha úgy alakult, délután "őriztem", és az ebédet, bevásárlást intéztem nekik.  Persze időnként látogattam anyut is.

Azért, hogy ne legyen minden oké, kicsináltam a derekam előtte némi kertimunkával, és az utolsó pillanatig nem volt biztos, hogy én tudok ott aludni, vagy a lányomnak kell. Ezt persze meg sem mertük említeni anyunak, mert attól féltünk, hogy lemondja a kórházat. Végül megoldódott, a betegszabadságomat apunál töltöttem teljes lazulásban. :)
Azért apunak sikerült 2x elesnie, miközben vigyáztunk rá. Egyszer nálam, egyszer a tesómnál.

Közben összetörtük a kicsisárgát. Kértem a lányom, hogy vezessen, mert engem kiütöttek a fájdalomcsillapítók (kaptam vagy 3-4 félét), ő pedig tolatásnál nem vette észre a tűzcsapot (akinek mondtuk, hogy "és ott nekiment a tűzcsapnak", mind visszakérdezett: -miért, ott van tűzcsap?!) megnyomta a hátsó ajtót és berobbant a hátsó ablak. Szegénykém sírógörcsöt kapott, azt sem tudtam, hogy vigasztaljam meg. Apja gyorsan intézett szervízt, a lányomat visszaküldtük a volán mögé és elvitte az autót a szervízbe. Ügyesen. Azóta sem félek egyedül elengedni kocsival, és ami fontos, ő sem fél vezetni.

A fizikai kínjaimon kívül még vannak munkahelyiek is. Elmaradtam a munkák egy részével, ami persze simán pótolható, mert remek kollégáim vannak. Ami gond, hogy egyre több a tök felesleges adminisztrációs munka, és ezt nagyon rühellem. Nehezemre esik ezeket elvégezni, olyan igazi nyögvenyelős meló. Megszenvedek minden pillanatot, amikor ezeket a felesleges köröket kell futnom.

Lelkileg sajnos az is padlóra vágott, hogy a derekam miatt a jól összerakott élet-, étel-, és hetirendem is borult.
Nem mehetek többet jumpingra, mert a pároslábas ugrálás, akármennyire rugalmas felületen is zajlik, megterheli a csigolyákat és csökkenti a csigolyák közötti rést. Mivel sportolni muszáj, csak olyan mozgásformát választhatok, ami (és/vagy alapon)
1, váltott láb mozgás (futás)
2, tehermentesíti az izületeket (úszás)
3, nyújtja a csigolyákat, (jóga)
4, speciális gyógyhatású. (McKenzie torna)
Ezek közül a jóga az, ami egyáltalán nem vonz, szóval az kimarad, a többi bevállalható, csak az időbeosztást kell kidolgozni.
Az étellel az a baj, hogy 3. hete nincs mozgás, és már érzem a feleslegeket itt-ott. Nehezen viselem, olykor hisztis vagyok tőle.
Ráadásul, mivel keméyen kell feküdnöm, 3 hete nem a saját ágyamban alszom, mert ott egy vastag, kicsit sem kemény matrac van. Aludtam a lányom szobájában a kihúzható fotelágyon, apunál, most pedig a franciaágy végében a földön, egy letett matracon. Ha minden igaz, D. ma vesz az svédeknél 10 cm-es kemény szivacs matracot, így megint közös ágybérletben létezhetünk.

Tudod, azért mindennel együtt nagyon szerettem ezt a néhány hetet.
Mert apukám még mindig csodálatosan jó fej és élmény volt vele lenni.
Mert a bátyámmal tudunk együtt szervezni, mert tudjuk, mikor kinek mi a dolga.
Mert jó látni, figyelni a gyerekeimet.
Mert a derekam ugyan átmenetileg megzakkant, és változtatásra kényszerít, így viszont reagálnom kell olyan jelekre, amiket teljesen figyelmen kívül akartam hagyni (nem, a jumping már nem mert annyira könnyen az utóbbi időben)
Mert nagyon jó könyveket olvashattam.
És végül, de nem utolsó sorban azért, mert D. teljesen mellettem volt és segített végig és sikerült felnőnöm a feladathoz, hogy elfogadjam a segítségét.