7/25

Az egyetlen öröm, ami ma engem ér, az az, hogy leírhatom itt a blogban a véleményemet (szerencsére nemis).

 A háttér:
Ma egy temetésen voltam. Egy 21 éves fiatal ember temetésén, aki "csak" nem ébredt fel hétfőn reggel.
M. a lányom barátja volt. Nem a pasija, hanem inkább másik nagytesója. Vigyázott rá, ha koncerten voltak, nem engedte, hogy bajba keveredjen.
Igen, M.-nek voltak korábban balhéi. Kábítószeres is, talán rendőrségi is. A vele egykorúak, akik ismerik, azt mondják, megvolt mindennek az oka.  Kamasz1.0 óvta volna Kamasz2.0-t ettől a barátságtól, ugyanakkor M. tesóját az egyik legjobb gyereknek tartja. Én elfogadtam, ahogy elfogadom a felbukkanó haverok, barátok, pasik, csajok cca 95%-át.

 És amin felb@sztam ma az agyam:
A temetés nem a fiúról szólt. A temetés az élőknek volt kirakat.
Egyházi temetés volt, ami ellen önmagában semmi kifogásom. Voltam már olyan temetésen, amikor a pap olyan szépen beszélt, annyira tudta, hogy kiről és kikhez beszél, hogy végig éreztem a kedves ismerős jelenlétét.
Ez nem ilyen volt. Ezen a temetésen majdnem többször hangzottak el a "reméljük, bűneiért elnyeri Isten bocsánatát ", a "gyarló ember", a "féljétek Istent" lózungok, mint amennyi mag van a dinnyében.
A FIÚ NEM VOLT BŰNÖS!
Valószínűleg hibázott. Bizony. Hát baszki, ember volt. De bűnös nem volt. Főleg nem annyira, hogy az egész temetést erre kellett volna építeni. Nem ölt, nem bántott senkit, a barátaihoz ragaszkodott, a lányomat eleinte ismeretlenül is védte, óvta.
És kikéremmagamnak, hogy a katolikus egyház állandóan azt sulykolja belém, hogy szar bűnös ember vagyok, akinek a bűnbocsánatért kell dolgoznom egész életemben. Igen, nagyjából attól a pillanattól, hogy megszülettem. És attól is kiráz a hideg, hogy félnem kelljen Istent.
NEM!
Istent, ha hiszek benne (márpedig igen), szeretnem kell. Mert ha hiszek benne, akkor hinnem kell, hogy feltétlenül szeret engem. Úgy általában is.
Ha pedig még a világ legnagyobb bestsellerében is hiszek ( Biblia, és egyébként nem hiszek benne) akkor merek tovább menni: azt mondja, hogy Jézus szeretetből feláldozta magát az emberekért, hogy megváltsa az emberiség addigi és leendő bűneit.
Én ezt nem úgy értelmezem, hogy ez egy zsarolási alap. Nem gondolom, hogy Jézus és Isten azért tette volna ezt, hogy utána riogathassa az embereket, hogy de ha nem csinálod, nem tisztelsz, nem félsz, nem izé..., akkor majd jól megbüntizlek.
Nem, ez úgy működik, ahogy apámanyám működik velem, és én működöm a gyerekeimmel: megteszem amit kérsz, vagy akár azt is, amit nem kérsz, egyszerűen azért, mert szeretlek. Nem azért, hogy elmosogass, nem azért, hogy majd ápolj, ha megöregszem, nem azért, hogy valóra váltsd az álmaimat. Hanem mert SZERETLEK!
Ráadásul a temetésen (nagyjából 2 órás volt!) egyetlen korrekt mondat nem hangzott el M. életéből, életéről. Hol tanult, mit szeretett, mennyire szeretett élni.

A temetés után a gyerekek (Kamasz2.0 és a fogadott lányom) szemmel láthatóan magukba voltak zuhanva.
Azután egyetlen mondattal, mintha egy csapot megnyitottam volna, dőlni kezdett belőlük a szó, hogy mennyire méltatlannak érezték M.-hoz ezt a temetést. És lassan azért kicsit megnyugodtak.

Ja, és a pap bácsi igen erősen örült, hogy ennyi fiatal ment el a temetésre, mert így nekik is nagy komolyan elmondta, hogy szépen, Istennek tetszően kell élni, bűntelenül.


Sajnos, a boldogság nem jött ma haza.

Ápdét: Nem szabad gyorsan bejegyet írni.
Mert a boldogság mégis hazajött. Csak úgy. Beköszönt néhány perce. Leírhatatlan, csak a lelkem simogatja, de azt nagyon.
És mégutána is, másodszor is beköszönt, és nagyon nagyon szívem-melengető volt egy kicsit a nővéremmel beszélgetni.
Meg akkor még elmondom, hogy az apukám, azzal együtt, hogy 90 éves, óriási boldogságomra szellemileg teljesen friss, tele időszerű  és igazi gondolatokkal, véleménnyel, élmény vele beszélgetni.