Ó, hogy mennyire utáltam én ezt a mondatot. Nekem a telek, másokkal ellentétben a bezártságot jelentette. Hogy nem vonulhattam igazán félre, hogy nem mehettem haza, nem mehettem sehova. Nem tudom, miért alakult így. Talán azért, mert anyuék megmondták, mit csináljak? Vagy talán inkább éppen azért, mert anyuék rám bízták, mit csinálok, és nekem a földhöz nem nagyon fűlött a fogam.
Pedig ott a telken minden volt. Gyümölcs, zöldség, napfény, árnyék, főzőhely, kis bunker, kis ház, könyvek, játékok. Szóval tényleg minden, kivéve anyuékat, mert az én szorgalmas, soha meg nem álló szüleim ott is dolgoztak vég nekül.
Olyan szépen rendben volt mindig, annyira szerették, nagy becse volt.
Emlékszem a nagy fenékre esésre, amikor kicsiként a nálam nagyobb fűben megijedtem egy felröppenő, szintén halálra riadt fácántól, meg amikor kipakoltuk a játékos fonott kupót, hogy játszhassak, amíg anyuék földet túrnak. Meg amikor már az én gyerekeimnek kivittük a nagy lavórt, hogy a melegben ott pacsázhassanak. És ott még voltak középsulis osztálytársak, még volt István, még a gyerekeim együtt voltak az unokatestvéreikkel.
Meg még Mamika is ott találkozott először Élettel. :)
Azután elkezdődött valami, ami nem jó. Egyre többször jött a hír, hogy felfeszítették, betörtek, elvitték. Azelőtt kint volt a kapálógép, a szerszámok, azokat hazavitték, később, amikor az utolsó gumicsizmát is ellopták, anyuék már nem tartotta kint jóformán semmit. Csak a könyveket. Mert az nem kellett egyik csirkefogónak sem.
Utána már az egészségük sem bírta, és valahogy az egyre kisebb anyuéknak talán túl nagy is lett a telek. Szerintem évek óta nem voltam kint. Nem vágytam rá.
Egészen tegnapig.
Tegnap, hazafelé jövet lementünk anyuékkal.
És láttam ott a meggyfát, a gyerekek nyárfáját, a sárgabarackfákat, a ribizlibokrokat, a csodás, kétféle cseresznyét termő fát, az egyenes, határozott, kerítést, a rendezett bokrokat, az epret, a nagyvirágú pünkösdi rózsát, a hetyke kis tűzrakóhelyet, a házat őrző magas fenyőikreket, a fatörzs asztalt a 2 paddal, a házban a kempingágyakat, a felsöpört szobákat.
Láttam én ezt a paradicsomot mind, ahogy becsuktam a szemem.
De amikor nyitva volt, akkor láttam az öregséget, a kiszáradást, sok gyümölcsfa fáradt helyét, a megfoltozott, rozsdás kerítést a megdőlt kerítésoszlopokon, a faágkupacokat a kiszáradóban levő fák alatt, a félig kiszáradt fenyőikreket, a felpattogzott festékű, középen kikorhadt padot, a tűzrakóra benőtt cserjéket. Később a házban átgázoltam a bokáig érő papírhalmokon, megroppantottam talán múlt századi szétgurult dióhéjakat, és az egy kinyitott ablakon beóvakodó fényben kiválogattam néhány könyvet, mint szívemnek kedvest.
Hogy legalább ne rakjanak azokból tüzet most, hogy már csak a Semmi keresi tétován odabent a mackós porcelánbögréket, a kézmosó lavórt, a szedett-vedett evőeszközöket.
Emberek! Kérem! Elveszett egy szelet a Paradicsomomból!
2 megjegyzés:
:-) Talán a gyerekkori élmények hatására, nem akartam soha telket..mert csak azt láttam, hogy a sok munka van vele nem élvezik a pihenés lehetőségét, mert nem tudtam, hogy nekik ez a pihenés, a kikapcsolódás...picit sajnálom ezt, de tényleg csak picit...
... szívszorító....
Megjegyzés küldése