közösségi tömeg

Mindennel és mindenkivel szembemenve akár, de én összességében szeretek közösségi közlekedni.
Mert ugye így hívják már azt, amit tegnap még tömegközlekedésnek neveztünk. Óóó, azt nem is szerettem. Nem vagyok tömeg párti.
De a közösségi közlekedés, az más. Az valami kifinomult dolog. Főleg ma, amikor oly gyakran olvashatunk az elidegenedésről, a bezárkózásról, az elmagányosodásról. Szóval ma jó, hogy vannak közösségi, közösséget építő dolgok.
Példul a közösségi közlekedés.

Mert eldöntöd, hogy ma a közösség része leszel, és felszállsz a buszra.
Mondjuk az első, amit megérzel. hogy a közösségi közlekedésnek pont ugyan olyan szaga van, mint anno a tömegközlekedésnek.
Azután szépen lassan kiderül, hogy a buszok sem járnak sűrűbben, a szervezők valahogy nem törekednek arra, hogy megvalósítsák a kis létszámú, már-már baráti közösségek létrehozását, ők inkább a továbbra is a tömegrendezvényeket preferálják. Hiába na, nem tudnak elszakadni a régi beidegződésektől.
És a végső felismerés, hogy megint csak nevében kozmetikáztak valamit, az kérem az, hogy a közösség tagjai semmiben nem különböznek azoktól az emberektől, akiket anno csak „utas“-ként  emlegettek.

Döcögünk csendesen tegnap is a buszon kolléganővel, ott álltunk pontosan, ahová a babakocsisok, tolószékesek beállhat(ná)nak, és csendben beszélgettünk.
Miután nem expressz járat, kis döcögés, kis megállás, kis döcögés, kis megállás… egészen addig, hogy kis döcögés, nagy megállás.
Ajtók nyitva, a huzattól kiccsé felkavarodott a szag, de ki nem ment. Viszont rövid időn belül elkezdődött a közösség épülése: valaki dünnyögve feltette a kérdést: miért állunk? Csendesen jöttek mentek a tippek, az élcek. És egyszer cask meghallottam, hogy az ajtónál álló öregasszony leszól a buszról: …és különben sem férnek már fel…
Előrébb léptem, és észrevettem a kerekeket odalent. Akkor még azt hittem, babakocsi, csak előrébb lépve láttam, hogy kerekesszék, benne egy fiatal nővel, és mellette egy férfival.
Igazából baromi ideges lettem. Indultam lefelé értük, közben kolléganő szólt két fiatalembernek, akik addig háttal álltak az ajtónak, hogy jöjjenek segíteni.

A kerekesszék mindenestől gyorsan a buszra került, és döcöghettünk tovább.

Csak ilyenkor mindig megkeseredik a szám íze. Hogy nem értem, hogy az az idősebb nő, akinek lehetősége lett volna hátraszólni, hogy segítsenek, mert helyzet van, miért választotta a bunkóbbik utat, miért gondolta, hogy saját hatáskörébe utalhatja a döntést: ki utazhat, és ki az,aki már nem fér fel.
Miért nem választható inkább ilyenkor a segítés útja?
Senki nem azt kérte tőle, hogy Ő emelje föl a nőt a buszra. Neki csak szólnia kellett volna, és arrébb állnia.

Szóval szerintem mindaddig, amíg az emberek hozzáállása olyan, amilyen, lehet bűvészkedni a szavakkal, kozmetikázni az elnevezéseket, a tömeg csak tömeg marad és nem lesz közösség.
Ja, és az idősek semmivel nem különbek a fiataloknál.