1 nap más világ

Végy ezt vagy azt! 
Emeld föl a szívedig! 
Óvatosan  tedd le!

(Fodor Ákos Életrecept)

Van az a folyamat, amikor addig játszanak valamit, amíg egyszer csak elhiszem, hogy én ezt szeretem. Hiszen már dúdolom , felismerem, ha a rádióban, vagy az utcán meghallom  .
De ez nem az igazi. Ez csak a „hiába akarsz, úgysem kapsz jobbat, érd be ennyivel” szerelempótlék, amikor csak sulykolják belém az értéktelent.

És aztán van, amikor látok valamit egyszer, és nem tudom, hogy szeretem-e, vagy nem.
De nem hagy békén. Igazából nem is akarom tudni, hogy mit érzek, mert sokszor fájdalmas volt, és talán jó is lenne tovább lépni, de provokál, és ott van a bőröm alatt az érzés, a látvány, a hangok, a szagok.

Ezért megnézném még egyszer-kétszer-háromszor. És még kattogtatom is magamban hazafelé.
Mert mondom, ez olyan, hogy nem hagy békén.
Hogy úgy belém fészkel. És ahelyett, hogy a gyerek holnapi kajáján törpölnék, az jár az agyamban, hogy miért akkor, miért ott, és miért az történt a színpadon, ami.
És a kövek, a hörgések, a kanna, a sírok, a fák.
És félek.
Félek, mert nem tudom, akarom-e még egyszer látni, hogy megvénülök és szenilis leszek, és nevetséges, és lyukas harisnyában mantrázom magamban a múltat, és már nem tudom, akartam-e ezt egyáltalán látni.
Félek, mert zaklat, hogy mindig látom, ahogy a fiatal nőből a fájdalom vénasszonyt szül, és nem szeretem, hogy szerencsétlen, elszánt, saját lábában majd’ felbukó antikatonáról eszembe jut, hogy „és az állatok mind véreset vizelnek.”
Annyi minden fázlal, ami ebben a darabban összerakódott.

És mégis visszamennék, mert nem nyomott agyon. Nem akart szájba rágni semmit. Engedte, hogy annyival legyek súlyosabb, amennyit még elbírok.
És mennék, mert imádtam hallgatni a rizsszemek kopogását a papírernyőn, ahogy imádom az esőt is. Mert szerettem a Micimackós tüptürüppöket. Mert szerettem halkan csuklani a visszafojtott nevetéstől, amikor hirtelen egy arckifejezés, egy dallam, a szöveg egy-egy érthető szava egy picit könnyebbé tette a pillanatot.
(Egyébként milyen érdekes, az oroszos hangzásnál jobbat el nem tudok képzelni ehhez az előadáshoz.  Nekem olyan telitalálat volt, hogy robbant, amikor meghallottam, (még a szibériai farkasok is bejöttek (meg Léna )))
És nézegetném még a kannát.
 
Az úgy van, hogy beleszeretsz valamibe.
 Egy mozdulatba, egy stílusba, egy összhangba.

Ha elmennél, te másnak látnád. Te mástól fáznál, téged más melengetne.
Ha elmondanám az alkotóknak, én mit éreztem, talán azt mondanák, érdekes, hogy te ilyennek láttad. Mert ők mást csináltak.
De ez teszi igazán jóvá.