Ünnep

Ülök a konyhaasztalnál, néha felnézek, és csodálom a hóesést.
Igen, csodálom.
Mert melegben vagyok, tudom, hogy a szeretteim is melegben vannak, élelemmel ellátva, és azokon, akik a dunántúlon elakadtak és bajban vannak, a magam módján tudok csak segíteni: figyelem az fb-t, és megosztom, ha segítség kérést, felajánlást, vagy időjárási, elakadási infót találok.
Szerencsés vagyok.
Nem csak azért, mert itt nincs katasztrófa helyzet.
Azért is szerencsés vagyok, mert tudom csodálni a hóesést  március 15-én. Mert el tudok vonatkoztatni attól, hogy amúgy tavasz van...

Ha néhány évvel ezelőtt történik valami hasonló, valószínűleg kiakadtam volna, hiszen én a mai napra mást, NAGYON mást terveztem. És biztosan elkezdtem volna rágni Élet fülét, hogy de mégis..., és biztosan nem kivitelezhető a szabadtéri program? és tuti, hogy a meghiúsult dolgok miatt fúriás lett volna az egész napom.

Most pedig üldögélek, kinézegetek és csodálom a hóesést. A max. mai kinti program egy Csicsi, és Talpas sétáltatás a hóban (Gubanc beszari, ő fél, hogy támad a hó).
Egy ideig még így leszek.
Azután majd felébrednek a gyerekek (nem sürgetem), és lehet, hogy ők a mai napra mást terveztek, úgyhogy majd visszatér a fúriás hangulat.

Ugyanakkor olvasgatom az arcoskönyvet, és megállapítom, hogy még mindig el van vadulva a világ. Mert hiába van mindenfelé kitéve, hogy itt is elmarad, meg az sem lesz megtartva, meg amazt is átszervezik, meg ott is elakadtak, meg ez a Volán sem, és az a Volán sem, meg a MÁV sem, néhányan még mindig fényképeket követelnek, mert nem hiszik, hogy tényleg vannak az országnak részei, ahol nem lehet eljutni A-ból B-be.