Halottaim

Drága Mamika, Tatika, Keresztapu, nénikék, sógorok, és István..
Drága Édesmama, nagyapa, és ti mind, akik valaha a családhoz tartoztatok, de nem ismerhettelek benneteket.
Valamint ti, kedves barátok, ismerősök, Fornetti, Pityu, és Pisti.
És persze Maci, Tobi, Fúria, Fülöp, Olika, Horgony, Brúnó, az állatok közül maga után a legnagyobb hiányérzetet hagyó Bukfenc, valamint a legutóbb búcsúzó apróságok,  Radzs és Lenny.
Sokan vagytok.

Szeretném, ha tudnátok, nem csak ma gondolok rátok. Nap mint nap előjön egy-egy illat, kép, hang, műsor a tv-ben, rádióban, a kezembe kerül egy tárgy, könyv, ami titeket idéz.  Egy-egy örömteli emlék, vagy egy mondat, ami továbblendít, vagy éppen valamiért visszafog, gondolkodásra késztet, egy-egy belémvágó hiány pedig alaposan megbőget.

Nekem a rátok emlékezéshez nem mindig kapcsolódik a gyász fájdalma. A gyászt megéltem, megfájtam, amikor itthagytatok. Biztosan haragudtam is rátok akkor.
De az emlékek, amik hozzátok kapcsolnak, egyáltalán nem fájók.
Mamikával a déli csárdások, Tatikával az esti tv nézések, a nénikékkel, sógorokkal a szüretek nevetése, Keresztapuval a gyumadár és a csikmadár bolondozása, Istvánnal a beszélgetések, a hülyéskedések, a mi gyerekeink és az ő gyerekeik várása.
Ezek nem fájnak. Az sokkal fájóbb lenne, ha nem lennének ilyen emlékeim, ha nem lenne ez a lökött család, amilyen az enyém.

Mindegy, hogy hogyan. Az emlékezés a fontos.