Megint 24 óra

Tegnap akartam képeket feltenni Sheldonról és Salátáról, ahogy együtt alszanak. Most is egymás mellett alszanak, csak rács van közöttük.
Megint 24 kritikus óra.
Megint várni, hogy mire szenderül a kismacska. Jobblétre, vagy egészségre.
Ha felgyógyul, lehet, hogy sánta marad.
Ha.
Mert ilyenkor soha nem lehet tudni, nincs-e belső vérzése, nem zajlik-e valami visszafordíthatatlan abban a csepp kis törékeny cicatestben. Mert az, hogy fecskendőből meg tudtam itatni, még nem gyógyulást, annyit jelent, hogy élni akar. De most az is valami.
Valószínűleg sérült a tüdeje, seb van az orrán, bevérzett a szeme, véres volt a széklete, sérült a medencéje. De él.

 Imádom a saját kutyáimat, hogy az őrjöngésükkel felhívták a figyelmem arra, hogy baj van. És Csili, ha nincs ugatnivalója, folyton itt lebzsel Sheldon körül.

Viszont nem szeretem a szomszéd kutyát. Egyre inkább nem szeretem.
Nem csak az eddig kikészített 2, és a ma megtámadott 1 cica miatt.
Nem.
Leginkább a lányom könnyei miatt kezdek nagyon haragudni rá.